Bár Fliegauf játékfilmes debütálásakor elsőként írtam le, hogy a rendező komoly karrier küszöbén áll, bevallom, mivel a Csak a szél premierje Berlinben volt, én meg Pesten, így ezt még nem láthattam. Most a Berlinale világhírű ítészeire (élükön Mike Leigh-jel) bízom magam, és elhiszem nekik, hogy a magyar versenyfilm tényleg jó. A díj nemcsak a produkció sikere, hanem az országé, együtt nyertük, az Ezüst Medve szépen csillog a honi filmtörténet egén, jót tesz az országimázsnak.
Az már kevésbé, hogy Fliegauf fegyverhordozóvá alacsonyodva – korunk Don Quijotéjával, Tarr Bélával – azzal az üzenettel lovagolt be Berlinbe, hogy Magyarországon most rossz. A film témáját adó cigánygyilkosságok azonban nem ezen a mostani, rossz Magyarországon, hanem a 2010 tavasza előtti, kvázi jó Magyarországon történtek. Ez a tény persze mellékes, a német lapok pedig csípőből lőnek. Most épp a Die Welt foglalkozik Magyarország klimatikus viszonyaival: „Fliegauf filmje nem csupán egy roma család életéről szól, hanem képet ad a szerző hazájáról is, ahol, mint ismert, évek óta formálódik az idegengyűlölet klímája.” Danke schön.
A derűs képhez hozzátartozik, hogy a Csak a szél sajtótájékoztatóján részt vevő újságírókat a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egy helyes kis röpirattal lepte meg, amelyben a magyar kulturális diplomácia a nyári diáktáborokat idéző komolysággal hangsúlyozza: a film fikciós történet. Nahát. Ez is kapufa. (Bár nincs új a nap alatt: Fliegauf Benedek kortársa, a másik élvonalbeli fiatal rendezőnk mesélte a magyar filmszemlés nagydíja után, hogy Franciaország nem szállt be annak idején a produkciójába, nem támogatta a film párizsi helyszíneit, mert a filmmel sugallt képpel ellentétben Franciaországban nincsen olyan csúnya prostitúció. Ennyit az országimázsról meg a Nyugatról.)
Miközben a lapok a rendező témaválasztásáról cikkezve keresik a bátor szó szinonimáit, olvasók és kommentelők sorolják a párhuzamos igazságokat a tanárverésektől az ellehetetlenülő falvakon át a kisnyugdíjasok vegzálásáig. Egy művész szuverén, alkotói döntését kár felülbírálni, pláne a fotelből. „Azt mondták nekünk, legyünk tekintettel arra, hogy milyen rossz képet kaphat Európa Magyarországról. Én azonban művészként aztán tényleg nem gondolok erre. Jó filmet akarok csinálni” – nyilatkozta Fliegauf a Die Weltnek, hozzátéve: „Talán ünnepelnek majd a filmért. Talán nekem is ki kell vándorolnom, ha ezeknek a jobboldali radikális alakoknak a véleménye érvényesül, amely szerint bemocskolom a magyar társadalmat.”
A bátorság mindenképpen dicsérendő, kivándorolni sem muszáj, téma van itthon rengeteg. Az állam pedig röpiratgyártás helyett felkarolhatná a valóság dokumentálását segítő forgatókönyvek és játékfilmek megszületését, s nem utolsósorban megmenthetné az éhhaláltól azokat a dokumentumfilmeseket, akik ezt a munkát évtizedek óta, áramlatszörfölés helyett magukra hagyva, csendben végzik.
origo.hu
Ismét Magyarországra érkeznek a Google utcaképkészítő járművei
