A politikai függetlenség jelszava mögé búvó sehova sem tartozás mítoszát a Kádár-rendszer termelte ki magából. A diktatúra legnehezebb időszakában a függetlenség nemigen jöhetett szóba, később pedig a hatalom önérdeke azt diktálta, hogy megengedje az értelmiségnek a politikától való tartózkodást. Ezt az attitűdöt sokan átörökítették maguknak a rendszerváltozás utáni időkre, leginkább tanácstalanságból, s mert a négyéves ciklusok semmi jóval nem biztatták azokat, akik rendszerhűségüket korábban az ideiglenes megszállók örökös oltalmában képzelték el.
Az értelmiség azonban szerencsére sokféle. Van szolgaértelmiség és van szolgáló értelmiség. A szolgaértelmiség megkeresi magának a legjobban fizető megrendelőt; a szolgáló értelmiséget megkeresi magának a feladat. A szolgaértelmiség örömmel ajánlkozik föl akár külföldi hatalmaknak, ha ettől hírnevet remélhet, és önös érdekeit érvényesítheti; a szolgáló értelmiség maga választja ki azt a politikai erőt, amelytől nemzete fölemelkedését remélheti.
A Professzorok Batthyány Köre, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia közös állásfoglalást fogalmazott meg a jelenünket meghatározó fontos politikai kérdésekben. Mindenképpen üdvözlendő, hogy művészek, tudósok, jeles értelmiségiek úgy érezték, nem hagyhatják annyiban a hazánkat közvetlenül érő könyörtelen támadásokat. „Egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi »demokráciadeficitről«. Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, Nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz.”
Vannak a történelemben szélcsendes, építkezésre alkalmas, gyarapodásra lehetőségeket kínáló időszakok. Ilyenek voltak a monarchia polgárosodó évtizedei a kiegyezés után vagy a Bethlen István nevéhez fűződő évtizednyi konszolidáció. Ma nem ilyen időket élünk. A gyurcsányi hazugságkorszak utáni kétharmados győzelem következtében mindannyian egy békésebb időszakban reménykedtünk. Nem ez történt. Az Orbán-kormány folyamatos össztűz alatt áll: minden egységesítő, az ország erejét, tekintélyét növelő, a nemzeti kohéziót elősegítő törekvését erőszakosan a visszájára akarja fordítani egy hangos kisebbség. Pedig a magyar belpolitikai játszmákat nem lehet külföldön megnyerni.
A hazai konzervatív értelmiség az elképesztő nyomásnak ellenáll. Személyes sértésnek érzi, amit politikai érdekből ez a hangos kisebbség a békés többség rovására Magyarországról terjeszt. Ha a jobboldali értelmiség nem tiltakozik erélyesen a hazulról tollba mondott rágalmak ellen, akkor elismeri, hogy maga is egy Chávez-féle diktatúra támaszává vált.
Az igazi érv a magyar valóság lenne. De azt a külföld csak a liberális tollbamondók révén ismeri. Lehet kárhoztatni a jobboldalt azért, mert nem volt képes húsz év alatt olyan, a Nyugattal élénk kapcsolatot tartó szellemi hátországot felépíteni, mint a baloldal. Ám fehéroroszországi diktatúrát látni egy legitim és törvényes kormányban büntetlenül akkor sem lehet. A The Guardian vagy a Le Monde számára bizonyára kevésbé izgalmas a magyar konzervatív értelmiségi körök állásfoglalása, mint a liberálisok populizmusvádjai, de George Orwellt idézve „az igazság akkor is létezik, ha tagadják”.
origo.hu
Megkérdezték Ruszin-Szendi Romuluszt, hogy valóban dicsőítette-e Ukrajnát a NATO ülésein – videó
