Lazuló kötőfék

Egy ország számára sincs rosszabb és szomorúbb állapot a kiszolgáltatottságnál. Mindannyian átélhettük ezt november második felében vagy az elmúlt hónapban néhány napig, amikor szinte megállíthatatlanul száguldott felfelé az euró forinthoz mért árfolyama, és szinte percről percre gyengébbé vált a magyar valuta.

Ezekben a válságos időszakokban nem csak a befektetőknek volt érdemes figyelniük a görbék alakulását. Az árfolyam mozgását jelző vonalak ugyanis alapvetően befolyásolják mindennapi életünk alakulását. Gondoljunk csak bele, hány benzináremelés fő indoka volt az elmúlt időszakban a forint bukdácsolása, és a drágább üzemanyag hatása szinte minden terméknél jelentkezik. De az is a mi bőrünkön csattan, ha a költségvetés – amit többek között egyéves várható átlagos árfolyamra építenek – a kilengések miatt megbillen, további lefaragásokra szorul. Nem beszélve arról, hogy mennyivel többet kell fizetnünk hitelezőinknek a további kölcsönökért, és hogy esélytelenné válunk a küzdelemre a „legnagyobb ellenséggel” szemben – Orbán Viktor után szabadon –, ami nem más, mint az államadósság.

Már évtizedek óta folyamatosan rángatják ezt a kis országot a felhalmozódott tartozásokon keresztül. A sok kölcsön úgy működik, mint egy nyakunkba rakott kötőfék. Az elmúlt másfél évben jelentős eredményeket ért el a kormány a közteherviselés átrendezésének terén, és a bankokból is sikerült kisajtolni a bajba jutott emberek számára legalább ezermilliárd forintot. De az érdekeiben veszélyeztetett külföldi tőke egy idő után bevetette ellenünk a szuperfegyvert, amihez jó hátszelet adott az eurózóna válsága. A magyar kormány sok mindent tűrt és átélt, de a 320 forintos euróval járó árfolyamháborút csak néhány napig bírta. Nem is lehetett tovább. Devizahitelesek százezrei nézték döbbenten az eseményeket, terheik robbanásszerű növekedését már számolni sem tudták. A győri katolikus plébános által elindított államadósság-csökkentő alap vagyonának megfelelő összeg ezekben a napokban röpke tized másodperc alatt füstté vált. Rengeteget költött tavaly az ország a hitelek mérséklésére, az árfolyamok elszabadulása azonban szinte semmivé tette az erőfeszítéseket. Ha a GDP-arányos adatot nézzük, oda jutottunk, ahonnan elindultunk: a múlt év végén ismét nyolcvan százalékon állt a magyar államadósság.

Ezt mutatja a tegnap nyilvánosságra került jegybanki adat is, ez a statisztika viszont az azóta történtekkel nem foglalkozik. Januárban ugyanis beállt a kedvező fordulat: a kedvező forintárfolyam lélegzethez juttatta az országot. Amit a gyengülés elvett, az erősödés visszaadhat: ha két forinttal csökken az euró ára, az egy százalékkal javítja a GDP-hez mért államadósságot. Ennek megfelelően az utóbbi hetekben történteknek megfelelően – az év elejéhez képest – most csaknem 500 milliárd forinttal kevesebb tartozással számolhatunk.

Neves íróinktól tudjuk, hogy a fű ugyan meghajlik az erős szélben, de meg nem törik, hanem megmarad. Ez történik most velünk is az árfolyamháború után. Hiteltárgyalásokba kezdtünk, helyreállt az ország számára jövedelmező nyugalom a pénzpiacokon. Választanunk kellett a két rossz közül: az IMF–EU-védőháló korlátok közé szorítja majd gazdasági kormányzásunkat, ám cserébe lazul a nyakunkon a kötőfék. Okos politikával, a kígyó ravaszságával lassan ki is oldalazhatnánk a szorításból. S míg Európa szintén eladósodott nyugati fele az eurózóna perifériáin oltogatja az egymás után kigyulladó tüzeket, mi csendben építkezhetünk. A válság után pedig meglátjuk, hogy a legnagyobb ellenséggel szemben ki nyeri meg a csatát.