Az integráció folytatását a vajdasági magyarok túlnyomó többsége támogatja, Magyarországnak pedig szomszédos államként elemi érdeke, hogy a térség egyik fontos országa közeledjen az unióhoz, hiszen a történelmi, gazdasági hasonlóságok miatt számtalan közös érdek fűzi össze Kelet-Közép-Európát. Ráadásul a magyar kormány vitathatatlan diplomáciai sikert ért el azzal, hogy Belgrádot az uniós vétó meglobogtatásával sikerült jobb belátásra bírni a délvidéki magyarságot diszkrimináló kárpótlási törvény ügyében. Nem mellékes az a szerb tagjelöltséget támogató brüsszeli dokumentumhoz csatolt nyilatkozat sem, amely a Szerbiában élő kisebbségek tiszteletéről, védelméről szól.
Közvetett módon a magyar álláspontot erősítette a Kelet-Szerbiában élő vlachok jogfosztása miatt megfogalmazott román figyelmeztetés is. Ez az identitásválságban lévő kisebbség leginkább a moldvai csángókhoz hasonlítható, hiszen e közösség tagjait is évtizedeken keresztül megfosztották az anyanyelv használatától az oktatásban és a vallás gyakorlásában. Tőkés László európai parlamenti képviselőként, majd alelnökként több alkalommal is sürgette a szerbiai Timok-völgyben élő vlachok román identitásának és a vele járó kisebbségi jogaiknak az elismerését, s egyben kifogásolta, hogy az unión belül élő őshonos nemzeti kisebbségek problémáinak kezelésében az EU szinte tehetetlen, miközben az unió határain kívüli különböző csoportok ügyeit határozottan képviseli. Most, Bukarest figyelemfelkeltő lépésekor Európa nagyjainak ismét szembe kellett találniuk magukat a kisebbségben élő nemzetiségek problémáival. Ezúttal sem örültek a kérdés felvetésének. Kedd este, a Szerbiával kapcsolatos román kifogások elhangzása után rendre érkeztek a kioktató nyugati reagálások. Guido Westerwelle, Németország külügyminisztere azzal vádolta meg Romániát, hogy belpolitikai motiváció miatt akadályozza a szerb integrációt.
Tragikomikus ezt az érvet éppen Berlintől hallani, amely éveken keresztül mindent megtett Szerbia csatlakozási folyamatának megakadályozásáért, kielégítve ezáltal a Kelet-Európát lenéző, az EU további bővítését elutasító német szavazóbázist. Carl Bildt, a svéd diplomácia vezetője szintén egy csapásra változott szerbbaráttá, amikor a kisebbségi jogokra hivatkozó román érveket hallgatta, Bukaresten éppen most kérve számon az európai szellemiséget. A francia Vincent Degert, az EU belgrádi képviseletének vezetője szerint nem volt időszerű Románia kisebbségekkel kapcsolatos aggálya. Mondandóját azzal a bölcs megállapítással finomította, hogy „tudjuk, a kisebbségek helyzete mindig rendkívül összetett kérdés”. Nekünk, magyaroknak ismerősen csengő megjegyzések ezek, most Románia tapasztalhatta meg, milyen a magukat az emberi jogok atyjainak tartók kíméletlen kettős mércéje.
A szerb tagjelöltség körüli „áramszünet” szomszédainknak azt üzeni, hogy térségünkben – ahol gyakorlatilag nincs olyan nemzet, amelynek ne lennének más országokba szakadt részei – az őshonos kisebbségek jogait számon kérni egy államon nem valamiféle politikai merénylet, csupán az anyaország nemzeti összetartozásból fakadó természetes reakciója. Ennek megértését pedig hiába várjuk a kontinens nyugati részétől s az általuk ellenőrzött uniós intézményektől.
