Zászlóerdő

Igazán büszkének, hazafiasnak és egymással szolidárisnak a 2006-os labdarúgó-világbajnokságon érezték magukat a németek. Az akkori tudósítások legalábbis mind erről szóltak.

Németország adott otthont a világ legnépszerűbb sporteseményének, a hazai válogatott magasabb fokon művelte a labdarúgás művészetét, mint valaha, a stadionokat fekete-vörös-sárga zászlóerdő borította be, az ország vezetője pedig már csaknem egy esztendeje az a hölgy volt, akit keletnémet származása ellenére bizalmába fogadott az egész nemzet. A második világháborút követő szégyenkezés, meghunyászkodás, a nemzettudat háttérbe szorulása, illetve a nemzetegyesítés utáni egymásra mutogatás szinte köddé vált hat évvel ezelőtt, azon a bizonyos nyáron.

Az azóta eltelt időszak Németországot és az egész német társadalmat a problémák és a bizonytalanság örvényébe sodorták. A nyugati világot sújtó gazdasági és erkölcsi válság Németországban is meghagyta a nyomát: a multikulturális társadalomban rejlő feszültség robbanással fenyeget, egy neonáci csoport tagjai török és görög bevándorlókat gyilkoltak meg, sokan – őshonosok és bevándorlók egyaránt – kételkednek a multikulturalizmus fenntarthatóságában, a békés egymás mellett élés lehetőségében; a nyugati és keleti országrészek közötti gazdasági és pénzügyi szakadék egyre nagyobb, s az NSZK és az NDK egykori polgárainak viszonya nem felhőtlen; az euró megmentése érdekében tett, olykor erőltetettnek tűnő berlini kormányzati lépések és javaslatok miatt nem- egyszer haragította magára Németország európai partnereit.

Egy ilyen társadalmi légkörben tűnik most fel Joachim Gauck, akit vasárnap választott meg Berlinben német államfőnek a szövetségi közgyűlés. Ha komolyan vesszük eddigi karrierjét és hihetünk szavainak, Gauck személyében egy olyan ember válik Németország legfőbb közjogi méltóságává, aki erkölcsiségével, pártatlanságával, függetlenségével, szabadság- és hazaszeretetével egységbe forraszthat egy megosztott nemzetet, példát mutathat a válságban meggyötört és politikában csalódott embereknek. A német újságok elsősorban azt várják tőle, hogy helyreállítsa az államfői tisztség elődei elnöksége idején megtépázott tekintélyét. „Az elnöktől azt várják, hogy értelmi és erkölcsi iránytűt adjon az emberek kezébe, ösztönözze a társadalmi vitákat, miközben magát a társadalmat összetartja” – írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Joachim Gauck eddigi munkásságából és szavaiból arra is következtethetünk, hogy a kommunizmus bűneinek feltárása nem idejétmúlt vállalkozás, és hangsúlyosabb szerepet kaphat a közeljövőben, hiszen az NDK-ban élő evangélikus lelkészként, polgárjogi harcosként Gauck a kommunista diktatúra ádáz ellenfele volt, akit később Berlin a volt NDK állambiztonsági iratait kezelő hivatal vezetésével bízott meg. Gauck a patriotizmus érzését is erősíteni szeretné a németekben, hiszen, mint fogalmazott, a hazaszeretetet nem kell szégyellni, szerinte az ifjú nemzedékek ugyan lassan távolodnak a nemzet fogalmát rosszalló szemlélettől, a nemzetközi kapcsolatokban azonban nem könnyű büszke németnek maradni.

Joachim Gauck egy személyben nyilvánvalóan nem fog tudni megoldást találni mindazon problémákra, amelyekkel Németország ma szembesül, még akkor sem, ha kormánypárti és ellenzéki pártok közös jelöltje volt és a lakosság mintegy nyolcvan százaléka is támogatja őt. Az új államfő azonban szimbólumává válhat annak a fajta nemzeti öntudatébredésnek, hazafiságnak és zászlóerdőnek, amelyet a labdarúgó-válogatott tagjai és szurkolói képviseltek.