Az első hétesztendős koromban, 1945 márciusának vége felé történt Kőszegen. Jobban mondva, az osztrák határ közelében, egy domboldalba vájt bunkerszerűségben kaptuk a hírt, hogy a szovjet csapatok elfoglalták a várost. Politikailag inkorrekt módon nem éreztem különösebb örömöt. Két dologra emlékszem csupán, hogy fogtunk hazafelé menet egy lovat, későbbről arra, hogy lakásunkat kissé rendetlenül találtuk. Belőlem a legnagyobb érdeklődést az váltotta ki, hogy a különböző fűszereket egy nagy tálban titokzatos kezek összekeverték. Paprika, liszt, kukoricadara különös elegyet alkotott. Szüleim úgy vélték, hogy mindez némi italos befolyásoltság mián történt így, s a részegek cselekedeteiben nem érdemes logikát keresni. Bennem azonban egy bizonyos idő után gyökeret vert az az érzés, hogy a lisztben, cukorban, paprikában matató kezek kerestek valamit, órát, ékkövet, elrejtett aranyat. A lakás képe egyébként ugyanolyan volt, mint sok évvel később betörők által felforgatott budapesti otthonunké. Néhány hónap múlva apánk katonai egyenruháját a házunk alatt lévő kiszáradt kútban, valamely jó szomszéd figyelmességéből megtalálta a GPU vagy GRU. Ebből arra következtettek, hogy náci kém, pedig csak katonaszökevény volt, aki négy-öt nappal felszabadulásunk előtt Hannover közeléből tért haza, miután századát a cellei vasútállomáson szétbombázták a Liberátorok. A szovjet elhárítók némi agyonlövéssel való fenyegetés után szabadon is engedték. Akkoriban még nem esett szó felszabadulásról. Az később történt, hogy „érctorkok harsogva zúgták a szélben felszabadítónk hősi nevét”. Talán sohasem kérdeztem meg magamtól, hogy számomra mit jelent a felszabadulás. Mikor hihettük volna azt, hogy felszabadítónk tele van jóindulattal? Talán akkor, ha a háború befejeztével, a fasiszta veszély felszámolása után, a szovjet csapatok elhagyják az országot, s csak a jó szomszéd mértékletességével avatkoznak belügyeibe, s nem erőltetik rá szokásaikat. Tisztában vagyok azzal, hogy erre a hódítók képtelenek. S különben is, hol van már a tavalyi hó…
Második felszabadulásom a rendszerváltás idején történt, mintegy megkérdőjelezve az elsőt. Ha hiszik, ha nem, én teljesen komolyan azt gondoltam, hogy ezúttal tényleg eljött a szabadság és függetlenség ideje, a nyugati „liberátorokat” nem geopolitikai és gazdasági érdekek vezérlik, hanem a demokrácia és a népek önrendelkezési jogának tisztelete. Nem gondoltam, hogy a németek nálunk rakják le a szemetüket, az osztrák sógor szemérmetlenül habosítja a Rábát, a szupermultik pedig lemossák a csirkéről a nyálkát, miközben az EU teljes erőből a szárnyasok kényelmes tartására és az uborka megfelelő hajlására koncentrál. Ennek ellenére félig-meddig még mindig azt hiszem, hogy fel vagyok szabadítva, lám most is azt írom, amit akarok. Kissé zavar, hogy ha nem sikerül paríroznunk, bizonyos normatív támogatásokat nyugodt lelkiismerettel elvonnának tőlünk, ezzel tovább növelve a bajt, mely szabadon választott kormányunkon keresztül az egész országot fenyegeti. Az a gyanú fészkel bennem, hogy miként a kommunizmus idején, a jobboldali, konzervatív polgárnak itt nem sok babér terem.
De íme, már-már azt hittem, eljött az ideje harmadik felszabadulásomnak. Úgy hírlett, hogy Cohn-Bendit vezérlő csillagát követve legnagyobb nemzeti ünnepünkön a nyugati baloldali, liberális értelmiség java ellátogat hazánkba, hogy kormányunknak ismét megmutassa, mi a demokrácia és a magyar igazság. Most csak az a kérdés: vajon – hajlamukat követve – ha tényleg jönnek, ők is összekeverték volna a lisztet a paprikával…?
