Ez a pompa és felhajtás azonban valójában nem magának Putyinnak szól. Már csak azért sem, mert az elmúlt négy évben kormányfőként is a kezében volt a karmesteri pálca. Inkább az általa megtestesített erőnek, a visszaadott önbecsülésnek és a reménynek, hogy némi helyben járás után folytatódik a kétezres évek elején látványosan megindult fejlődés.
Putyin hatalomban töltött eddigi 12 éve megalapozza a szaporodó, de erőtlen tüntetések ellenére is elvitathatatlan népszerűségét. Az 1990-es évek káosza után az elnökként a szétesés szélén átvett országot előbb stabilizálta, majd növekvő pályára állította. Ez a szárnyalás ugyan valahol a második ciklus vége felé megtört, önmagáért beszél azonban, hogy az átlagjövedelem az elmúlt jó évtizedben csaknem megtízszereződött, a stabilitást pedig a felhalmozott tartalékalapoknak köszönhetően a globális válság sem veszélyeztette. Bár a tíz százalékot közelítő mutatók megfeleződtek, nem állt meg a növekedés, s éppen a putyini éveknek köszönhető, hogy a középosztály megizmosodott. Ez a réteg most a legelégedetlenebb, elfelejtve, hogy Oroszország nem Moszkvából és Szentpétervárból áll.
Míg azonban a „két főváros” a változások felgyorsítását követelve már előreszaladna a liberalizálás irányába, addig a „glubinka” (az orosz vidék) sokszor még a megélhetésért küzd, s mindennél fontosabb az itt élők számára a stabilitás. Kétségtelen, hogy Oroszország megérett a reformokra, a politikai és gazdasági modernizáció is haladhatna nagyobb sebességgel, az országon belüli szerteágazó érdekek összefésülése azonban nem egyszerű feladat. Eleve kemény kéz szükségeltetik ilyen hatalmas, birodalmi léptékű térség összetartásához. Ez a kihívás a történelmi előzmények ismeretében talán érthetőbbé teszi, hogy Oroszország miért nem az angolszász típusú, liberális demokrácia modelljét építi. A Szovjetunió szétesése után megpróbálta, ám egyértelműen kiderült, hogy ez errefelé nem működik.
A megfontolt haladás tehát nem jelenti azt, hogy Putyin ne lenne tisztában az Oroszország előtt álló kihívásokkal. Ezek között is az élre kívánkozik a mára elburjánzó, a fejlődést egyre inkább gúzsba kötő korrupció felszámolása, a mindinkább csak saját pozícióit védő bürokrácia letörése, a társadalmi mobilitás felgyorsítása, a belső „liftek” beindítása. Enélkül ugyanis az oly sokszor emlegetett modernizáció továbbra is várat magára. Ez pedig már a jelenlegi stabilitást is veszélyeztetné, arról nem is beszélve, hogy Oroszország hátrébb sorolódna az egyre kiélezettebb hatalmi versenyben.
Így bár a világban sokaknak nem tetszik a Putyin által meghonosított orosz szuverén demokrácia, valójában a globális biztonságot erősíti, ha ez a modell működik. A belső fejlődés felgyorsítása mellett ehhez Oroszországnak további erőforrásokra is szüksége van. Ennek felismerése a posztszovjet térség gazdasági (és nem politikai!) integrációjának erősítése, amely törekvés kudarcra ítéltetett, ha Moszkva nem lesz a régió modernizációs centruma, s a külpolitika szintén gazdasági célokat követő keleti nyitása. Oroszország azonban egyértelműen a nagy Európa részeként határozza meg önmagát, s elemi érdeke az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának közeledése.
origo.hu
Szikével rabolt ki egy dohányboltot egy férfi Mosonmagyaróváron
