Navracsics többelemű, mély válságként, a példátlan bizalomvesztés időszakaként tekint a 2010-ben csúfos véget ért kormányzásra, amivel a magunk részéről nem tudunk vitába szállni. Ám ennél lényegre törőbben, kíméletlen egyszerűséggel is meghatározta a kiindulási pontot: a magyarok szegény emberek. Amikor a túlfogyasztás okozta válságról vagy az elmúlt évtizedek legpusztítóbb hatású féltudományos kifejezéséről – igen, a szó valóban veszélyes fegyver –, a koraszülött magyar jóléti államról hallunk, akkor ezt a kiábrándító tényt érdemes ezekkel szembeszegeznünk. (Mesterházy Attiláékkal ellentétben inkább a szegények, mint a gazdagok közé sorolhatjuk azokat a középosztálybelieket is, akik a többkulcsos adórendszer visszaállításával menthetetlenül és azonnal lecsúsznának.)
Mindez nem pusztán az utóbbi nyolc év, nem is a rendszerváltozás húsz évig élt rendszerének (posztkommunizmus), hanem legalább az előző harminc-negyven évünknek a kudarca. Amikor az életszínvonal emelkedése jellemzően még a gazdaság növekedésével sem tartott lépést, amikor az ország a kelleténél jóval súlyosabb társadalmi költségeket megfizetve ment keresztül a szükségszerű piacgazdasági átalakuláson, s amikor a végletekig kiszolgáltatottá tette magát a külső pénzügyi erőknek. Leginkább az alacsony jövedelmek miatt kevés az állam bevétele, gyenge a hazai gazdaságot éltető belső fogyasztás. A kétharmados forradalom, vagy nevezzük bárminek a két éve történt választást, célja csak az lehet, hogy erről a lejtőről visszafordítsa az országot. A kormány többé-kevésbé jogosan hivatkozik a költségvetési hiány és a gigantikus, kivételesen rossz szerkezetű adósságunk csökkentésére tett erőfeszítéseire, a tehermegosztás korábban e tájon ismeretlen gyakorlatára, csakhogy teljesítményét két év múlva a szociális válság kezelésében, a munkahelyek teremtésében, a gazdaság lendületbe hozásában elért eredménye alapján értékelik majd a választók. Az áttörés e területeken várat magára.
Természetes, hogy a kormány rendre visszatér a kiindulóponthoz, hiszen rá hárul például az elődje által felvett óriáshitel törlesztése. Az MSZP magabiztos kritikája nem elsősorban azért hiteltelen, mert mára megtagadott miniszterelnöke végighazudott pár évet, hanem mert 2002-től 2008-ig ritka szerencsés csillagzat alatt, kedvező világgazdasági környezetben, pusztán önerőből kormányozta a csőd szélére az országot. Majd az emiatt hamarjában felvett IMF-hitelt a 2010-ig való túlélésre, az így nyert másfél évet pedig az utódnak készített aknák telepítésére használta fel.
Ami az MSZP-nek kurucos lázongás, a Jobbiknak labancos megalkuvás. Ahogy várható volt, minden oldalról tüzeltek a parlamentben a kormányra, amely sok sebből vérzik, a tábora erodálódik, de nem esett szét, a fő gondja pedig még ma sem valamilyen kormányképes, nagy ellenzéki erő, hanem a belső apátia és a rá kívülről nehezedő roppant nyomás. Valamire biztosan jó volt a tegnapi vitanap: az egybecsengő kritikák megmutatták, mely pontokon kell határozottabban védeni, a közvéleménynek jobban elmagyarázni a kormánypolitikát. Korrupciós vádak, egykulcsos adó, egészségügy átalakítása… – A kormány lényegében már megbukott – hallani gyakran ellenzéktől és sajtójától. – A felmérések szerint még mindig a Fidesz–KDNP vezet – érkezik a válasz.
2014 messze van. Nem dőlt el semmi.
origo.hu
„A családok jelentik az erős alapot, amelyen a nemzetek állnak” – Hankó Balázs demográfiáról, családról, egyetemekről és Ferenc pápáról
