Mátsik ügyész úr szerint politikai ügyekben nem számít az életkor, de vajon gondolt-e arra, amikor mindezeket mondta, hogy az aljasságot, a jellemtelenséget olykor aggastyánokon is számon kérik? S vajon Mátsik úr szerint őket is oly szigorúan kell megítélni, mint a fiatalokat? Igaz, Mátsikot 1958-as tetteiért nem állítják bíróság elé, de a társadalom megvetése és lenézése ítélet nélkül is kijár neki, bár nem biztos, hogy különösebben a lelkére veszi. Háborgatni meg amúgy sem lehet szegény, tisztességtelenségben megőszült igazságügyi mozgalmárt, mert neki és a fajtájának természetesen jár a hatósági védelem. Nem szabad zaklatni őket, hadd élvezzék a békés öregkort.
A Mansfeld-ügy a Kádár-rendszer egyik legféltettebb titka volt. A 80-as évek közepén már csöpögtettek a nyilvánosságba igaz információkat is – persze csak lassan és óvatosan –, de a Mansfeld Péterrel történt gyalázat nagyon hosszú ideig tabutéma maradt. Mert volt ugyan jogi lehetőség fiatalkorúakra is halálbüntetés kiszabására, az „emberarcú szocializmusban” precedens nem volt, még a sztálini „nagyterror” idején is csak ritkán, s az ötvenes évektől kezdve azokkal sem nagyon dicsekedtek. Kádárék tudták, soha nem szabadulhatnak attól a vádtól, hogy kivárták Mansfeld nagykorúságát, s csak akkor végezték ki (11 nappal múlt 18 éves), így ünnepelve a Tanácsköztársaság 40. évfordulóját. Mansfeld tragédiáját igyekeztek minden eszközzel eltussolni, s még 1989 elején is hivatalos fórumok rágalomnak és legendának mondták, amely történetnek semmilyen valóságos alapja nincs.
Mátsik úr akkor már jó ideje nem a magyar igazságszolgáltatást gazdagította, mert 1969-től magára talált a hasznosítható szemét és hulladék között, mivel a MÉH osztályvezetője lett. 1989-ben beszállt az utazási bizniszbe, ami arra utal, hogy kevés SZDSZ-esnek volt ügyvédi irodája, ahol az obsitos népügyészek és vérbírák képzettségüknek és képességüknek megfelelő munkakört találhattak.
Politikailag nem korrekt még együtt említeni sem Csatáry László és Mátsik György esetét (bár lapunk szombati számában egy oldalra került a két ügy), ezért mi még véletlenül sem fedezünk fel semmiféle párhuzamot a kettő között. Viszont az utóbbi időkben sok szó esik az igazságszolgáltatás függetlenségéről, s ezért mérhetetlenül sajnálom, hogy nincs biztos tudomásom az akkori idők bíróinak (és ügyészeinek) nyugdíjkorhatáráról. Bár sejtésem szerint, akinek bírta a gyomra, az nyugodtan elítélkezgethetett 70 éves koráig, vagy azon is túl. Mátsik nyilván igazodni akart a hatalomhoz – nem egyszerűen politikai, hanem politikailag irányított és rendezett ügy volt, s derék ballib véleményformáló honfitársaink, kommunista bírósági alkalmazottak esetében, bármennyire bocsánatos bűnnek tartják is az efféle jellemtelenséget (náluk többnyire a családban marad), a politikai utasításokat végrehajtó bíróság semmilyen körülmények között nem tekinthető az igazságszolgáltatás részének. Vajon az ügyészségen eltöltött évek milyen súllyal estek latba Mátsik nyugdíjában?
