A bankok úgy teremtenek pénzt, hogy betéteket fogadnak és hitelt adnak, körbe-körbejáratva ugyanazt a megtakarítást. A kihelyezett hitelek ugyanis betét formájában előbb-utóbb újra visszatérnek a bankokhoz, megteremtve egy újabb hitel nyújtásának alapját és így tovább. A részletekbe nem belemenve: ötszázalékos kötelező jegybanki tartalékrátát feltételezve egy egymillió forintos betétből a ki- és visszahelyezési ciklus végére húszmillió forintnyi betét- és tizenkilencmillió forintnyi hitelállomány keletkezik, miközben a kört elindító egymillió forint is hiánytalanul ott lesz a jegybank tartalékszámláján. Az alapvető banki tevékenység nyomán hússzorosára dagasztott számlapénz persze nem valóságos, mégis képes dinamizálni a nagyon is valóságos gazdaságot – nem véletlenül érezte olyan fontosnak Széchenyi István a hitelezés megteremtését Magyarországon.
Most gyakorlatilag ott tartunk, hogy újra erre lenne szükség. Hogy ez miképpen lehetséges, remélhetőleg elkerülve a válságot megelőző pénzszórást – amikor annak is jutott kölcsön, akiről szinte biztosan lehetett tudni, hogy törlesztésre képtelen lesz –, de azért megmozgatva a mostani állóvizet is, az persze nagy kérdés. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy a hazai bankszektort legalább fele részben magyar tulajdonban szeretné tudni, sokan felhördültek, hogy na, így biztosan nem, de ha szétnézünk egy kicsit a nagyvilágban, kiderül, ez igenis alappal bíró elképzelés. Magyarországon kilencven százalék fölötti a bankrendszer külföldi kézben lévő része. Ennél nagyobb aránytalanság, leszámítva az alig félmilliós lélekszámú Luxemburgot, csak Burkina Fasóban, Barbadoson és Madagaszkáron van. Ha mellé állítjuk, hogy az Egyesült Királyságban 57, Kanadában 42, Németországban 14, Franciaországban pedig 6 százalékban van külföldi kézben az ágazat, nem kérdés, melyik csoporthoz tartoznánk szívesebben, de a szlovák, a román, a cseh és a lengyel aránytalanság is jóval elmarad a hazaitól.
A Magyar Nemzeti Bank legutóbbi stabilitási jelentése szerint 2010-ben 1700, 2011-ben pedig 1800 milliárd forintnyi forrást vontak ki Magyarországról a bankok. A dolog úgy fest, erre nem a hitelezés visszaesése miatt kényszerültek, hanem éppen ellenkezőleg, ez a forráskivonás vetette vissza a hitelezést. Könnyű lenne erre rávágni, hogy lám, ide vezetett az évi körülbelül 180 milliárd forintot kitevő bankadó meg a „jogszabályi környezet” sokat emlegetett bizonytalansága, ez azonban hamis magyarázat. A Budapest Bank tegnapi jelentése legalábbis arról tanúskodik, hogy továbbra is van profit a banki tevékenységben Magyarországon. Az amerikai hátterű társaság az év első felében 9,7 milliárd forint adózás utáni (!) eredményt ért el, ami nagyobb, mint az utolsó „béke-félévben”, 2008 első hat hónapjában megtermelt adózás előtti (!) eredmény. Mindeközben a hazai bankszektor egésze állítólag veszteséges, de miért? Feltehetőleg azért, mert a válság miatt nehéz helyzetben lévő anyabankok a korábbi profitszint veszélybe kerülésére nem a normális, vagyis pénzt teremtő alaptevékenységük hatékonyságát növelték, hanem egyszerűen kivonták forrásaikat az alacsonyabb haszonnal kecsegtető régiókból.
És ez az, amit egy magyar tulajdonú pénzintézet nem tehet meg egykönnyen.