Tévúton a Nyugat?

Politikai szankciókkal fenyegette meg az amerikai szenátus az ukrán hatóságokat Julija Timosenko bebörtönzése miatt.

Beutazási tilalommal büntetnék többek között Viktor Janukovics államfőt, s arra szólítják fel a NATO-t, hogy függessze fel kapcsolatait Ukrajnával. Az Európai Unió ilyen messze még nem ment el, ám az integrációs folyamat megszakításával fenyegetve Kijevet, szintén harciasan áll ki a „gázlady” védelmében. Arról ma már senki nem beszél, hogy Timosenko hogyan jutott a hatalom csúcsára, s milyen mélyrepülés volt a kormányzása. Politikai alapon mártírt kreált belőle a világ, amelyhez persze bőven szolgáltatott alapot a jelenlegi hatalom is. Az ugyanis elvitathatatlan, hogy az exkormányfőt a jelenlegi vádak alapján fel kellene menteni, ám jogi szempontból is megállná a helyét, ha egyéb, ugyancsak kétes ügyek miatt akár a jelenlegi hét év duplájára ítélnék. S hát a Timosenko politikai keresztapjának tekintett Pavlo Lazarenko amerikai bebörtönzését látva messze nem az a demokrácia fő kritériuma, hogy egy volt miniszterelnök bíróság elé kerül-e. De ez legyen a kijevi hatalom problémája.

Európa jövője szempontjából előbbre valónak tűnik, hogy milyen hatása lehet e keménykedésnek. Az ugyanis nagyjából borítékolható, hogy az Ukrajna elleni szankciók felvetése, a legdemokratikusabbnak elismert posztszovjet ország belarusz útra terelése a szomszédsági politika kudarca is. Sőt, ha ennél is tovább megyünk, e hirtelen keménykedés kapcsán felvetődik az a kérdés is, vajon mit akar, akar-e valamit kezdeni Európa Ukrajnával. Nem csak belső problémáinak eltakarásáról, a további bővítés elodázásáról van-e csupán szó? Szűk látókörű ugyanis az a hozzáállás, amellyel ily látványosan taszítja el magától az unió Kijevet, amely minden demokratikus botladozása ellenére is az EU felé törekszik. Ukrajnának ugyanis ezek után nemigen marad más útja, minthogy a válság hatásait is enyhítendő, nyit a logikusnak tűnő keleti integrációs szervezetek felé.

S hogy az EU ezt akarja-e? Aligha. Mindenesetre keleti politikájával mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így legyen. Egyébként ez sem lenne probléma, ha a brüsszeli stratégák nem rettegnének annyira attól, hogy az eurázsiai geopolitikai térség másik pólusa is integrálódjon. Ez a keret ugyanis természetes módon leginkább Európa felé lehetne nyitott, ám úgy látszik, egy ilyen esélyre ma az unió inkább veszélyként, semmint lehetőségként tekint. Így aztán egyre fogyó erejét is inkább a büntetésre, a megregulázásra fecsérli.

Csakhogy ez a másik út, a szankciók politikája egyre kevésbé tűnik járhatónak. Ezt jól mutatja például a belarusz példa. A Lukasenko elitjét érintő korlátozások ugyanis egyelőre éppúgy nincsenek semmilyen hatással a belső állapotokra, mint az ellenzék külső finanszírozása. Az előbbi ugyanis megvan a nyugati utazások nélkül, míg ez utóbbit éppen hogy elkényelmesítik a demokrácia nevében nekik juttatott támogatások.

E megközelítés hitelességét még inkább aláássák a Grúziában történtek. A demokrácia másik posztszovjet mintaországának tekintett kaukázusi országban ugyanis épp most derült ki, hogy a börtönökben az úgynevezett rózsás forradalom után több évvel is megdöbbentően brutális módon bánnak a rabokkal. Persze, gondolhatják, ha ezt Guantánamón lehet, akkor ezért úgysem szól senki. Csakhogy a többi példával együtt mindez a kettős mérce alkalmazásának vádját erősítve éppen a posztszovjet térségben eddig követett nyugati módszerek kudarcát vetíti előre.