Vajon mi hiányzott a dúsgazdag földbirtokosnak, Kiss Ernőnek ahhoz, hogy szabadnak érezze magát, s az életét áldozza érte? Vagy mi hibádzott az egyik legősibb magyar mágnás család sarjának, Dessewffy Arisztidnek a szabadságához, mi lehetett az a valami, ami az életénél is fontosabb volt? Vajon miért volt az életénél is előbbrevaló a magyar szabadság a szerb Damjanichnak, a horvát Knézichnek, a német Láhnernek, Leiningen-Westerburgnak, Poeltenbergnek vagy Schweidelnek, aki a forradalom kitörése idején kapott osztrák nemességet a császártól harmincévnyi hűséges, megbízható szolgálatáért? Sorsuk megvillant valamit a szabadság és a magyar lét misztériumából, ugyanakkor kiábrándító józansággal döbbent rá általában a hatalom gyilkos gyávaságára.
A történelem kezdete óta mindig voltak – s csak remélni tudjuk, hogy nem mindig lesznek – olyan politikai erők, városok, országok, földrészek vagy éppen földrészeken átívelő hálózatok urai, akik folyton személyük elleni merényletnek, gyilkossági kísérletnek minősítették egyének, közösségek, nemzetek szabadságvágyát, szabadságra való törekvését. S ezek a hatalmasok a főbenjáró bűnöket gyakran büntetlenül hagyják (ezzel is jelezve: ők urai bűnnek és büntetésnek), a szabadság bármily röpke átélését és örömét azonnal megtorolják. Kegyetlenül, véresen, fiakon és unokákon is megbosszulva az atyák állítólagos vétkét. S tehetik ezt a szabadság nevében, ragaszkodva a törvény betűjéhez és szelleméhez, mert aki a szabadságot vérbe fojtja, az rendszerint törvényt is hoz róla és ellene. Az aradi tizenhármak és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hóhéra, Julius Heinrich Friedrich Ludwig von Haynau több mint háromezer embert állíttatott haditörvényszék elé, közel négyszázat ítéltetett halálra, s legalább száztizenegy hőst kivégeztetett. (A többi halálraítélt kegyelmet kapott.) Vérgőzös munkálkodása végeztével Nagygécen birtokot vásárolt, s jó magyarnak hitte magát. „Ugye a magyarok szeretnek engem?” – kérdezgette környezetét, viszonylag korán, 1853-ban bekövetkezett haláláig. Nos, a magyarok nem szerették. Szívből és szent meggyőződéssel gyűlölték, s azon fohászkodtak, hogy jöjjön egy igazabb kor, amikor ezt a senkiházi hóhért törvény elé állíthatják, és szembesíthetik egy olyan igazságszolgáltatással, amelyik komolyan veszi az igazságot. Haynaut előbb szólította el az égi bíró, mintsem a földi igazságszolgáltatás előtt megjelenhetett volna, ahogy az egy évszázaddal későbbi szabadságharcunk hóhérainak nagy többsége is elhunyt, mielőtt számon kérhették volna tetteiket. Ám az 1956-os szabadságharc eltipróinak legalább két jeles képviselője él és virul, s röhögve kerülgeti a törvényes elszámoltatást. Mátsik Györgyöt a napokban engedték el a hatóságok, mondván, amikor ártatlan embereket megkínoztatott, félholtra veretett, súlyos börtönbüntetésre vagy halálra ítéltetett, csak a korabeli törvények szerint járt el, s ezt nem lehet rossz néven venni tőle. Biszku Béla pártmészáros, belügyminiszteri tevékenysége hasonló megítélés alá esik, így legalább kétszáz ártatlan ember felakasztása és húszezer bebörtönzése miatt ő sem vonható felelősségre. A hatályos törvények szerint járt el. Ezek alapján nem kéne Haynaura sem haragudnunk, hiszen ő is az akkori törvényeket követte. Az első felelős magyar kormány tagjai, a magyar honvédsereg tisztjei felségárulást követtek el, és az akkori értékhierarchiában a felség előbbrevaló volt, mint a haza. Biszku és Mátsik számára a párt volt az előbbrevaló.
Sajnálatos, hogy a jelek szerint a haza még mindig nem került a méltó helyére.
