A létező legkeresztényibb magatartás: magunkra venni a hordhatatlannak, a megérdemeletlennek érzett keresztet, akár büntelenül is. Csak hát ki érdemel kereszthordozást? És ki nem? S ki dönti el, ki mit érdemel? Ezeket a kérdéseket még a templomokban, Isten szolgái sem szívesen vetik fel, hiszen hová lesznek akkor a kész és hirdetendő teológiai válaszok. De ezzel az egyház – nem most, hanem már évszázadokkal ezelőtt – kiengedett a kezéből fontos diskurzusokat. Hagyta, hogy nála sokkal erőteljesebben mutassák föl a vallás és a hit nagy kérdéseit azok a szenvedéssel és kétségekkel kínlódó írók, művészek, akik valóban végiggondolták a végiggondolhatatlant, és nem tartották meg végső következtetéseiket sem önmaguknak, sem a belső hierarchiának. A hitvágy, az emberi szenvedések és az Isten igazságosságába vetett bizalom profán szentháromságán belül dúló harcot minden következményével együtt a világ elé tárták: Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben, Tolsztoj a Gyónásban, Oscar Wilde a De Profundisban.
Érthető, hogy az egyház a hívőknek, a hitükben kevéssé megingathatóknak és legfeljebb még a hinni akaróknak kíván elsősorban lelki táplálékot adni, különösen húsvétkor, a legfontosabb keresztény ünnep hetében – de mi lesz a többiekkel? Holtvágányon veszteglő gondolatvagon az a sajtóban időről időre előkerülő kényszeres számolgatás, hány százalékkal csökkent a templomba járók száma, némi kárörömtől sem mentes szánakozással a hitét vesztett Európán, s ezzel nem azt állítom, hogy nem kell figyelni a statisztikákra – csak éppen tudható, hogy kérdéseket feltenni sokféleképpen lehet. Azokban a magyar templomokban, ahol hiteles papok hirdetnek igét, nem lett egyharmaddal kevesebb a hívők száma.
Sokan bíznak abban, hogy az új pápa segít tudatosítani más földrészek keresztény közösségeinek erejét, s a mellettük való kiállás fontosságát. Egy különös hír: kormányrendelet szerint a nagypéntek munkaszüneti nap – Kubában. Fidel Castro országát ismerve nekünk ez inkább szenzáció, mint lényeg; keresztények számára még mindig és sokáig az lesz a legfontosabb, hogy hívő közösségeik, éljenek bárhol a világon, nyíltan vállalhassák vallásukat. Milyen szép feladat lenne az európai jogvédőknek a keresztények szabad vallásgyakorlásának rendszeres kontrollja!
A modern kor sajátos fejleménye, hogy oldódni látszanak a határok a felekezetek között, ez is erősíti az ökumenét. Meghonosodott szokás szerint a történelmi egyházak papjai az év egy bizonyos hetében rendszeresen tartanak misét, illetve istentiszteletet egymás templomaiban. Az ige általi megérintettségünk természetesen nemcsak hitünktől és az igehirdetőtől, hanem attól is függ, a szétesettség vagy éppen a kritikus összerakottság stádiumában vagyunk-e. De egyházi személyeknek tudniuk kell, hogy mindenki, aki igaz szívvel, hittel vagy hitre vágyva belép egy templomba, készen áll a szétesésre, vagy szebben mondva a katartikus feloldódásra, azaz arra, hogy őt Krisztus hitében újra összerakják. S mert életünk fölött sorsunk a legnagyobb úr, nem fog rátalálni az igazság szavaira az, aki csak Isten végtelen jóságáról képes beszélni, és ezzel szinte kizárja a templom falai közül a mérhetetlen szenvedéssel megverteket. Őhozzájuk is kell tudni szólni. Éppen azért, mert akit olyan súlyok nyomasztanak, amelyek elviseléséhez nem talált se embert, se Istent, az Krisztussal még tud azonosulni. Az emberi szenvedés hordozhatatlanságának érzete nem lehet ok arra, hogy lelkileg egy kissé kiebrudalva a „valódi hívők” közül, bármely keresztény templomban megérintetlen szívvel maradjanak magukra a nagy terheket cipelők. Hiszen ezen az alapon Jóbot is ki lehetne tessékelni, mert valljuk be, ha valaki, ő aztán igencsak felemás módon, na meg egy kissé megkésve dicsérte az Urat Feleségének javaslatáról („átkozd meg az Istent, és halj meg!”) meg jobb, ha nem is beszélünk. Az ember csak sajnálni tudja a Sátán gonoszsága és az Isten játékos kedve miatt sorsverte Jóbot, miért is nem született később, hogy Krisztussal találkozhatott volna!
A hitben érzés és gondolat szorosan együtt vannak. Megőrizték ennek igazságát Dávid király zsoltárai is. Van egy varázslatos kifejezés a Bibliában: a „bölcs szív”. Világéletemben azt hittem, hogy lám, ők még tudták, hogy érzés és gondolat nem külön tartományok, hanem egybefonódó, egymást erősítő vagy gyengítő képességeink. Aztán megtudtam, hogy ez a héber nyelvből adódó ősi állapot tükre. Mégis úgy érzem, nincs az a szófejtés, amely igazából lehánthatná magáról érzés és gondolat szent szimbiózisát. De aki cáfolni szeretne, mutasson rá egyetlen krisztusi mondatra, ami nem érzés, csak gondolat, vagy ami csak érzés, és nem gondolat is egyúttal.
(Körmendy Zsuzsanna)
