Igaz, mások is szednek be gólt az utolsó utáni minutumban, ugyancsak pénteken a portugálok a 93. percben egyenlítettek Izraelben. Szembetűnő, hogy ilyen szituációban szinte mindig az előzetesen esélyesebbnek, erősebbnek ítélt csapat talál be, és az esélytelenebb, a gyengébb bánja; igenis létezik az anticipált vesztes és győztes kategóriája. A rendre gólgazdag hajrá sem véletlen, hisz addig működik a stratégia, a taktika, a játékrend, mindkét fél rációval futballozik és gondolkodik, a végén azonban, minden mindegy alapon, sutba dobják a szisztémát, a józan észt, itt a kapus is támad, ott a center is védekezik, a felek az 1870-es évek futballmódijával és az emberiség évezredes, zsigeri harci kedvével esnek egymásnak. Akinek ez kedvez, mert bízik magában és szerencsés csillagzatában, az előre lendül, és nyer. Aki mindvégig ezt szerette volna elkerülni, az visszavonul, hárít, és veszít.
Mi ilyenkor tízből nyolcszor veszítünk. Futballban, kézilabdában – amikor a csarnokból is ki kellene dobni a labdát, vagy a tribünre lökni az ellenfelet, akkor is megpróbálunk játszani –, bármiben. Ez persze inkább az önámító, önfelmentő magyarázat. Valójában az életre-halálra menő küzdelemben a mieink általában nem készek arra sem, hogy öljenek, arra sem, hogy meghaljanak. Kivárásra mennek, abban bízva, mindig lesz valahogy. És tényleg lesz. Úgy, ahogy a másik fél akarja. Mert a döntés elodázása esetünkben egyenlő a döntés jogának, lehetőségének átengedésével.
Persze nem mindig. Fociban a finnek és a svédek, kézilabdában az osztrákok ellen alakult már fordítva is, vízilabdában, a 2004-es athéni döntőben profi bérgyilkosként végeztük ki 5-7- ről 8-7-re a szerbeket. De ezek a ritka kivételek.
Mert minket rendre cserben hagy az időérzékünk, és nem csak a sportban. Általában nem érezzük, nem értjük meg, ha eljő a döntő pillanat. Most helyett azt mondjuk, majd. Én vagy te helyett azt, valaki. Ebből lesz a soha, senki. Nem rúgjuk el, nem rúgjuk fel, nem kezezünk, a dicsőséges tavaszi hadjárat betetőzéseként honvédeink nem Bécset foglalják el, hanem Budát vissza, Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesésekor mi nem firtatjuk a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát, 1918 sorsfordító őszén Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere kijelenti, „Soha többé katonát nem akarok látni!”, a török Mustafa Kemal bezzeg 1920-ban fegyverrel teszi semmissé az õ Trianonjukat, a sevres-i békét.
Ha Kemal magyarnak születik, holnap Isztambul európai részén nem is játszhatnánk a törökökkel vb-selejtezőt, mert az görög föld lenne, egészen le, Izmirig, azaz Szmirnáig, mi ellenben Kolozsváron, Kassán vagy Szabadkán is fogadhatnánk vb-riválisainkat. Azt az elátkozott, utolsó labdát pénteken persze a Puskás-stadionban kellett volna föld körüli pályára küldeni. És akkor minimum holnap estig én is abba az illúzióba ringatnám magam, hogy amúgy minden rendben van.
Ballai Attila
