Jelöltjelölés

Történelmi jelentőségű kijelentést tett Bajnai Gordon, jelezve, hogy cégek, pártok, nemzetek vezénylésének nemcsak a gyakorlatban virtuóza, hanem az elmélet is a kisujjában van, alig győzi kirázni onnan.

Mint a baloldal nagy gondolkodóinak örökérvényű tételei általában, ez is csak bizonyos feltételek között igaz. Az első mondatban nyilván arra gondolt, hogy az ellenzék miniszterelnök-jelöltje az lesz, akit az ellenzék felkér, hiszen – s ezt ő is minden bizonnyal pontosan tudja – a miniszterelnöki bársonyszék elnyeréséhez pusztán a nevezett aktus kevés. Többnyire választások kellenek hozzá, amelyen – az ellenzék szempontjából sajnálatos módon – a kormánypártiak is részt vehetnek, ami jelentős mértékben korlátozhatja az ellenzéki elképzeléseket. Persze, nem mindig szükségeltetnek választások a kormányfői címhez, maga Bajnai a példa rá, olykor csak kinevezik az embert a kormány élére, de azt általában a kormánypártok teszik.

Ugyanakkor lehet, hogy Bajnait azok a kusza emlékek zavarták meg, mikoron még a baloldali miniszterelnököt elég volt felkérni és kinevezni, szó sem volt jelöltségről, csak kijelölésről, választásról, csak kontraszelekcióról. Az egyetlen párt kormánypárt és ellenzék is volt egyben, pozitív diszkriminációra érdemes kisebbség és elsöprő többség. Így lett – „ellenzéki” kijelölés alapján – miniszterelnök 1947-től 1990-ig Dinnyés Lajostól Németh Miklósig mindenki, de 2014-ben reményeink szerint más szabályok lesznek érvényben. Bajnai első mondata arról árulkodik, a baloldal nem szokott hozzá, hogy a soraiból kikerülő miniszterelnöknek jelöltként is meg kell méretnie magát, másrészt őt első alkalommal is csak egyszerűen felkérték, minden össznépi felhajtás nélkül lett a kormány első embere. Miért ne történhetnék másodszor is így?

A második mondat: „Önjelöltből általában nem lesz jelölt”, akár szállóigévé is válhat valamikor, bár igazságtartalmát erős fenntartásokkal kéretik kezelni. Mert Horn Gyulát valóban felkérték ugyan, az egész ellenzék, a koalíciós partnerei, de még párttársai közül is néhányan, hogy ne legyen miniszterelnök, de őt ez nem érdekelte. Önjelöltből nemcsak jelölt lett, hanem miniszterelnök is. Gyurcsányt viszont még csak nem is kérték. Neki kifejezetten miniszterelnöki ambíciói voltak, s csak a jó ég tudja, mi még, hiszen arra vágyott, hogy a világ egy kicsit olyan legyen, mint ő.

Az önjelöltből tehát vagy lesz jelölt, vagy nem, s lehet, hogy lesz miniszterelnök, ám az is lehet, hogy nem, miként ezt Bajnainak – roppant plasztikusan és szellemesen bár –, de nem sikerült megfogalmaznia. Lehetséges, hogy a felkérés a kulcsszó, s azt akarta Bajnai az értésünkre adni kódolt formában: az lesz a miniszterelnök, akit felkérnek rá. Ennyi lenne a lecsupaszított üzenet, mert ha nem megfelelő helyről érkezik a felkérés, akkor a választói többség is előteremthető hozzá, legalábbis mintha így menne mostanság a kifinomult demokráciákban. Csak az a kérdés, ki lesz a felkérő, aki (a háttérből is akár) mozgósítani képes a választókat? Talán a pártatlan amerikai professzor, aki még nem adott és nem szerzett egy dollárt sem, se Bajnainak, se Mesterházynak. Úgy látszik, még nem döntött.

Ám mielőtt a saját nyakába borulna a jobboldal, örömkönnyeket hullajtván a baloldali bizonytalanság és kapkodás láttán, nem árt felidézni, hogy 2001-ben ilyentájt szintén kétségbeesett keresés jellemezte a baloldalt. Sejtelmük nem volt, ki légyen a miniszterelnök-jelöltjük, Németh Miklóst kapacitálták, de ő nem vállalta. Végül mint legvégső szükségmegoldást megtalálták Medgyessy Pétert, akit nemhogy a jobboldal, jó ideig a saját pártja sem vett komolyan. A végeredményt tudjuk.

Ugró Miklós