Nem tudtak róla, s nem is hiszem, hogy lett volna hasonló eset a magyar oktatás történetében: egy földre rogyott, magatehetetlen, tízéves kisgyereket, lett légyen akármilyen rossz is, a pedagógus – ráadásul egy nő – összerugdosson. Első, felháborodástól fortyogó indulatunkban az ítélettel is készen vagyunk: nagyon helyes, hogy a tanárnőt eltávolítják a pályáról, ilyen ember nem való pedagógusnak, nem szabad reá bízni gyermekeink testi, lelki fejlődését.
Aztán lassan szállingóznak a hírek arról, hogy a gyerekek és a szülők is nagyra tartották, kifejezetten szerették a tanárnőt, aki testnevelés szakos lévén kitűnő sportolókat készített fel; hogy a megvert fiú nehezen kezelhető, rendet, fegyelmet, tanári tekintélyt semmibe vevő gyerek volt. Ezért, anélkül hogy a tanárnő tettére a legcsekélyebb felmentést adnánk, vagy a testi fenyítést a legkisebb mértékben is érthetőnek minősítenénk, el kell töprengenünk, vajon miféle körülmények késztették a megbecsült és elismert pedagógust arra, hogy magából kivetkőzve megfeledkezzék hivatása legelemibb szabályáról. Hányszor kellett lenyelnie a tehetetlenség megalázó indulatát, miféle frusztrációs feszültségek gyülemlettek fel benne, hogy ily szélsőséges és megengedhetetlen módon elragadtatta magát? Mert igaz ugyan, hogy semmilyen körülmények között nem üthet, de semmilyen más eszköze sincs a problémás diákok megregulázására. A jó gyerek is rosszalkodik, s agyament dolgokat csinál. Feszegeti saját határait, s gyakran átlépi a megengedhető tartomány kereteit.
Ezek a vadhajtások a legtöbb gyereknél szép szóval, mosollyal, példamutatással, humorral lenyesegethetők. De mit tegyen a pedagógus az olyan gyerekkel, amelyik a szép szót gyengeségnek véli, s mindenféle gyengeséggel azonnal megpróbál visszaélni? S egyre több ilyen gyerek lesz, mert a „jót akaró” szülők már a bölcsőben elkezdik oktatni, ha vinni akarja valamire, legyen agresszív, közönyös és élelmes, mert neki minden a szabadságában áll, de ő maga érinthetetlen, mert mindenféle jogai vannak. Ha egy ilyen nebulóra csak csúnyán néz a tanár, az mindjárt az ombudsmanért kiált, mert lehet, hogy analfabéta, de a jogait, azokat oda-vissza fújja. A tanár nem szólhat rá, nem szidhatja meg, nem adhat neki rossz jegyet, nem adhat intőt, sőt akadt olyan miniszter is, aki tiltotta, hogy a tanárok beszámoljanak a szülőknek gyermekük viselt dolgairól, mert ezzel sértik a gyermek személyiségi jogait.
A tanárnak rezzenéstelenül tűrnie kell a diákok részéről őt érő testi-lelki agressziót, mert semmilyen hathatós eszköze nincs az efféle renitens gyerekek megfékezésére. Amit annak neveznek, a gyerekről lepereg, rosszabb esetben röhög rajta. A rendőrség – ideértve a belügyminiszter közlése szerint a kritikus helyeken rövidesen megjelenő iskolarendőrséget is – vagy a gyámügy aligha lehet a nevelés eszköze. Erőszaktól telített (liberális) korunkban nem én vagyok az első, aki felveti ezeket a kérdéseket, s nem én vagyok az első, és sajnos nem is az utolsó, aki nem kap rájuk választ. Talán a most életre hívott Magyar Pedagógus Kar előáll néhány használható javaslattal.
(Ugró Miklós)
