Ezúttal nem tudni, mennyire készült történelmi beszédre a volt miniszterelnök, de erre a bejelentésére inkább ráillik ez a jelző, mint arra a fél üveg whisky és fél doboz szivarka kíséretében született parlamenti produkcióra, amit ő maga illetett történelminek, és amire már nem emlékszik senki. Gyurcsány a monetáris politikával kapcsolatos mostani megállapítása viszont még hosszú ideig idézhető lesz. Főleg akkor, ha hozzávesszük azt a mondatát, amiben elmarasztalta a baloldalhoz közel álló közgazdászokat, mert „túlbecsülték a jegybanki alapkamat csökkentésével járó kockázatokat”.
E finoman megfogalmazott mondat mögött bizonyára azok a hisztériahullámok állhatnak, amelyek tavaly augusztus óta minden kamatmérséklés esetén az elszabaduló bolti árak és a pokolian gyenge forint rémképét festették a befektetők és a honi polgárok elé. Az általában Simor András jegybankelnök által hivatalosan – sajtótájékoztató keretében – megnyitott aktuális havi cirkusz azonban semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem járt. A gazdasági folyamatok nem kanyarodtak a megjósolt irányba, senkinek sem lett rosszabb a kamatcsökkentéstől az élete, ezért az ellenzék szemében ennek a műsornak csökkent a politikai értéke.
Gyurcsány a maga részéről most ki is tette a „vége” főcímet, amivel egyben azt is elismerte, hogy a Simor-éra küzdelme a monetáris tanács „fideszes bérencei” ellen messze állt minden olyan szakmai törekvéstől, amelyik valóban az ország javát szolgálta. „Olyan döntések születtek, amelyek súlyos károkat okozhatnak nemcsak a Magyar Nemzeti Banknak, de hosszabb távon a magyar gazdaságnak is” – akár a volt elnök tevékenységére is ráillene ez a minősítés, amit Simor egyik alelnökétől hallhattunk, amikor idő előtt – nem sokkal Matolcsy megérkezése után – felállt a székéből. A munkatársait búcsú gyanánt a húsdarálás veszélyével is riogató Király Júlia persze az új jegybanki érára értette, amit mondott. Ugyanakkor, ha a Gyurcsány-féle beismerést vesszük alapul a Simor-féle kamatpolitika megítélésével kapcsolatban, Király Júlia utolsó szolgálatát sem értékeli majd semmire az a kör, akiknek szánta: az úgynevezett demokratikus baloldal.
Mindezek mellett fontos látni azt is, hogy a súlyos károk elszenvedése helyett kedvező irányba forduló gazdasági folyamatok nem annyira a jobboldalhoz közel álló, mint inkább a nemzeti érdekben, itt élő állampolgárokban gondolkodni képes szakembereket igazolták. Ez a fő törésvonal a kétféle megközelítés között: ki, kinek az érdekét képes leginkább a szeme előtt tartani. Simorék esetében sokszor felmerült, hogy a minden reálgazdasági ésszerűségtől távol álló, betonba vésett alapkamat inkább a magas hozamra vágyó befektetők, pénzintézetek világába illeszkedik. Matolcsyék megérkezésével uralkodóvá vált mindaz, amit addig a monetáris tanács többsége képviselt. Újra láthatóvá vált mindannyiunk számára a jegybank, hiszen értünk cselekedett. A devizahitelesek érezhetően alacsonyabb törlesztőrészleteket, a kisvállalkozók pedig remélhetőleg új lendületet adó hiteleket köszönhetnek majd a földre leszállt monetáris politikának. Amelynek mozgásterét előre nem várt mértékben bővíti most a történelmi mélységben járó infláció. Ezért a vita tárgya most már nem az, hogy szabad-e kamatot csökkenteni, hanem hogy érdemesebb volna nagyobb fokozatra kapcsolni a jegybanki ráta lefaragását.
(Nánási Tamás)
