Atlanti kényszerházasság

Hétfőn Washingtonban megkezdődtek a tárgyalások az Egyesült Államok és az Európai Unió képviselői között a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerségről (TTIP).

A szó tökéletesen indokolt, ahogy a Joe Biden beszédét követő, egyoldalú kommentárok esetében is: a TTIP-t nem demokratikus alapon megvitatandó kérdésként vezették fel, hanem elkerülhetetlen szükségszerűségként, aminek a kölcsönösen gyümölcsöző volta megkérdőjelezhetetlen, s amit majd az atlantista elitek egymás között szépen megtárgyalnak. Idehaza volt, aki lelkesedésében egyenesen „gazdasági NATO-ról” áradozott, még a gondolati lehetőségét is messze elkerülve annak, hogy a mérlegelés egyáltalán szóba jöhessen.

Pedig ha azt nézzük, hogy a kérdés jelentősége valóban óriási sorsunkra nézve – pláne itt, az unió perifériáján –, akkor különösen indokolt lenne a több transzparencia, illetve a demokratikus eljárás, úgy a nemzeti törvényhozások, mint a társadalmi vita szintjén. A transzatlanti szabad kereskedelem bevezetése – a jelenleg 600 milliós piacunk 900 milliósra bővítése egy sokkal kevésbé szabályozott, számos területen behozhatatlan versenyelőnyt élvező entitással – alapjaiban változtatná meg azt a gazdasági és vele együtt társadalmi és politikai teret, amelyben élünk. Az emberek bevonása nélkül erről nem lehet és veszélyes is dönteni.

A kérdéskör akkor is érzékeny lenne, ha „normális” körülmények között kerülne napirendre, amikor a nyugati gazdaságok egészsége, dinamikája, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Sajnos, mi sem áll távolabb a valóságtól. Az Egyesült Államok, noha továbbra is vezető nagyhatalmi pozícióban érezheti magát, túljutott a csúcson, mind gazdasági, mind katonai értelemben. Az Európai Unió – elkanyarodva a nemzetek Európája gondolattól – egy meghatározhatatlan neoliberális ámokfutás bizarr következményét, soha nem tapasztalt gazdasági visszaesést él át, amelyet központosuló demokráciadeficites döntéshozatal és tagországok gyámság alá helyezése kísér. De együttesen, mint „a” Nyugat is, csak válságjelenségeket találunk. Európa és Észak-Amerika saját felemelkedésének szilárd alapjait, a keresztény értékeket, a családot, a munkát és a polgári szabadságot dobta oda a szekuláris-technokrata jogállami jelmezbe csavart, liberális eszmekatyvaszért (rendszerről erőteljes túlzás lenne beszélni) cserébe. Mi sem jellemzőbb erre a pazarló fogyasztói szokások által egyben tartott konglomerátumra, hogy miközben a szexuális orientációt tartja a társadalmi-politikai párbeszéd homlokterében, az olyan alapvető erőforráskérdésre, mint a demográfia, csak egy választ ismer, a bevándorlást.

A „sors” azonban kiszámíthatatlan. A TTIP-tárgyalások megkezdését a kölcsönös bizalom megingása előzte meg a lehallgatási botrány nyomán, amikor kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálatok uniós intézményeket és európai tisztségviselőket is célobjektumként kezeltek. A kipattant ügy a gyenge európai érdekérvényesítés miatt arra ugyan nem volt elég, hogy a tárgyalások megkezdését elhalasszák, ám arra elégségesnek mutatkozik, hogy a közvélemény kételyét felkeltse. Kivel is, miért is készülünk itt egybekelni? A nyitott kérdésektől hemzsegő, túltöltött európai integrációt most nyomban egy transzatlantival kell megfejelni?

Öröm az ürömben, hogy Magyarország megpróbáltatásai miatt most kellő szkepticizmussal felvértezve figyelhetjük a fejleményeket.

Zord Gábor László