Azt is mondhatnánk, hogy a társadalom előbb váltaná le az ellenzéket, csak azután a kormányt. A Századvég múlt héten közzétett felmérése ráadásul a kormányváltó közhangulat létét is megkérdőjelezi, hiszen ott arra a kérdésre, hogy adna-e még négy évet a Fidesznek, a szűk többség igennel válaszolt. Megkockáztathatjuk, hogy az ellenzék viszonylag sikeres akkor, amikor a hagyományosan hatalomellenes (lásd még: a tízmillió szabadságharcos népe) magyar társadalom ezer okra visszavezethető elégedetlenségét táplálja. A közhangulat rombolása mint feladat tehát kipipálva. Ám ezt az általános ellenérzést, amorf elégedetlenséget eddig nem volt képes saját maga melletti aktív támogató erővé alakítani. Így már érthető, miként lehetséges, hogy egy alapvetően elégedetlen társadalomban stabilan és tartósan a kormánypártok szövetsége legyen a legerősebb politikai szereplő.
Minden felmérés azt jelzi, hogy a kormányt egy teljes körű ellenzéki összefogás győzhetné le vagy szorongathatná meg egy most vasárnapi választáson. De ilyen összefogás nem jöhet létre, hiszen az Orbán-ellenességen túl semmilyen program, célkitűzés nem képzelhető el, amit együtt támogathat a magát patetikusan és kirekesztő módon demokratikus ellenzéknek nevező, megosztott csoport és a Jobbik. Az általuk megcélzott szavazótáborok a valóságban nem összeadhatók. Ebben a helyzetben a centrális pozícióban lévő és széles törzsszavazói bázist maga mögött tudó Fidesszel szemben bajosan állhat össze a választásokra valamilyen többség. Legalábbis mai ismereteink szerint a társadalom az ellenzékben sok mindent lát, csak ígéretes és hiteles, kormányképes kisebbséget nem.
Az úgynevezett rezsimváltásra gyúrók vágyakozva figyelik a hol Brazíliából, hol Törökországból érkező tudósításokat. Ahol a szunnyadó elégedetlenséget egyetlen szikra elemi erejű felháborodássá változtatta, tömegeket hajszolva az utcára. Ezt a szikrát csiholja egyre kétségbeesettebben a mi indulatellenzékünk is, a legkomolyabb nemzetközi támogatást felhasználva, szakértelmet igénybe véve. A kudarcot aztán néhányan a szerintük kádári nosztalgiával megvert, közönyös társadalom ostorozásával igyekeznek feldolgozni. Lelkük rajta.
A gyakran bukdácsoló, a hívei számára is nehezen követhető cselsorozatokba bonyolódó kormány elképesztő támadási felületeket kínál ellenzékének, ám van egy hatalmas előnye vele szemben: rendelkezik egy kerek, sokak számára átélhető történettel arról, mit és miért csinál. Ebbe az ország szuverenitásáról, saját lábra állásáról szóló történetbe illeszthető a friss, szimbólumerejű hír az IMF budapesti irodájának bezárásáról. A balliberális ellenzék pedig hiába veti kíváncsi tekintetét a világ távoli, forrongó vidékeire, elég lenne azt megértenie, miért tiltakoznak a közelben az európai polgárok a kormányaik által szolgai módon követett ortodox és kudarcos válságkezelés miatt, miközben a magyarokat hasonló okból a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet a kormány ellen tömegével az utcára hívni.
Ehhez képest érdemes jelentőséget tulajdonítani annak a tegnapi hírnek, hogy az MSZP és a Bajnai-párt kilenc hónap előkészület után megállapodott a tervezett választási együttműködésük elvi kérdéseiben.
