Justin Amash és John Conyers a védelmi költségvetés tervezetéhez nyújtott be módosító javaslatot, amely a finanszírozás megvonásával korlátozta volna a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) tevékenységét. Arra hivatkoztak, hogy meg kell védeni az amerikai alkotmányt és vele minden amerikai magánélethez való jogát – magyarán szólva, hogy nyomós indok nélkül ne hallgathassák le, ne rögzíthessék az emberek kommunikációs szokásait.
A kísérlet – mindössze tizenkét szavazattal ugyan (205–217 arányban), de – elbukott, miután a Fehér Ház vehemensen védelmébe vette a szökésben lévő titkosszolgálati informatikus, Edward Snowden által felfedett, az emberi jogokat nyilvánvalóan súlyosan sértő műveletet. A demokrata Obama-adminisztráció ráadásul John Boehner republikánus képviselőházi elnök személyében – akivel olyan nemzeti sorskérdésekben, mint az adósságcsökkentés, képtelen megegyezni – szilárd szövetségesre lelt. Az NSA-t vezető tábornok a hét elején körbelobbizta a törvényhozást, a „nehézsúlyú”, nemzetbiztonságra specializálódott képviselők és szenátorok pedig állást foglaltak, hogy a PRISM rövidítéssel emlegetett adatgyűjtési program pénzügyi támogatásának megvonása egy fontos terrorellenes eszköztől fosztaná meg az Egyesült Államokat. De mit is tanulhatunk, milyen következtetést is vonhatunk le itt, Európában e mozzanatból?
Mindenekelőtt azt, hogy az Egyesült Államok arcátlanul kettős mércét alkalmaz az emberi jogok tekintetében. Amikor sérelmet szimatol, vagy éppen láttat és kreál valahol a világban, képes katonai erő bevetésére, rezsimváltásra, emberek százezreinek – közvetve millióinak – feláldozására, százmilliárdok elpazarlására. Szövetséges országokat sem röstell megosztani és destabilizálni kifinomultabb, de gazdasági és politikai értelemben nemkülönben pusztító eszközökkel.
Amikor azonban Washington önnön maga lepleződik le, nem habozik szemrebbenés nélkül deklarálni, hogy a demokratikus társadalom biztonságának védelméről van szó azokkal szemben, akik „értékeink miatt gyűlölnek minket”. Az, hogy ki tartozik ebbe a körbe, természetesen nincs szigorúan meghatározva, hiszen az aktuális céloknak megfelelően jóformán bárkire ráhúzható ez a gumírozott ellenségkép.
Az is szomorú és a demokráciadeficit látlelete, hogy nem önálló törvényjavaslatról volt szó. A kérdés súlya miatt igenis megérdemelné, hogy rendezzék, meddig mehetnek el a titkosszolgála-tok, amelyek 2001. szeptember 11. óta pórázukat vesztett vérebekként garázdálkodnak szerte a világban. Mindez azonban nem meglepő, hiszen Barack Obama a Snowden-borányt a napokban úgy kommentálta, hogy „minden ország folytat adatgyűjtést”. Kár, hogy egy Nobel-békedíjat előlegbe megkapó elnök ténykedésével nem tud rászolgálni a bizalomra. Még annyira se futja tőle, hogy legalább gesztusként meghátrálást színleljen, ami – másodjára is megválasztva – semmiféle politikai kockázattal nem járna számára. Önkéntelenül is az jut az ember eszébe: az elnök megérdemelné azt a fricskát a nemzetközi közösségtől, hogy Snowden – miként azt egyesek felvetették – a következő alkalommal maga kapja meg ugyanazt az elismerést.
De minden rosszban kötelességünk meglátni a jót is. 205, főként szabadelvű konzervatív és liberális demokrata képviselő felismerte, hogy tarthatatlan az alapjogokat sértő helyzet. Csak remélni lehet, hogy legközelebb többségbe tudnak kerülni, és megmentik a menthetőt, ami Amerika demokratikus hitelességéből még megmaradt.
(Zord Gábor László)
