Az Európai Parlament ezért párbeszédre szólított fel Egyiptomban a felek között, azaz mindig az a legjobb út, ha saját kicsi világunkat ráhelyezzük a glóbusz térképére, és azt hisszük, hogy Kairóban, Alexandriában, Iszmáiliában és Asszuánban is üvegtornyokban tárgyalnak egymással szemüveges politikusok. Párbeszéd folyik Egyiptomban, már amennyire létezhet egy fegyveres és egy fegyvertelen között, de biztos, hogy nem a tárgyalás fog elvezetni a kiegyezéshez. Ahhoz túl sok minden történt azzal az országgal, amely az arab világ vezető hatalma lehetne, ehelyett lélegeztetőgépen van, talán addig, amíg Mohamed el-Baradei nem lesz az elnök. Demokratikusan, megszavazva.
Mubarak egykor megdönthetetlen diktátor volt, majd miután a nagy szobor mégis ledőlt, az egyiptomi társadalmi szerződés is a kukában landolt. A hadsereg átvette a hatalmat, ami akkoriban a nép akarata volt, már ha hihetünk a tudósítóknak, a fényképeknek, valamint egyáltalán hiszünk abban, hogy létezik ilyen fogalom. De nem telt el két hónap, Brüsszelben egy szakmai konferencián egy zöldpárti EP-képviselő az egykori megmentőről és a fegyveres testületről már úgy beszélt, hogy „Tantavi és bandája”, akiknek azonnal távozniuk kell a hatalomból, jogot kell adniuk a népnek, plurális demokráciát, alkotmányos berendezkedést, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, no meg őrködni kell az emberi jogok felett. Az egyiptomi történelem első szabad választásán a nagy számú írástudatlan „polgár” miatt szimbólumokkal jelezték a szavazólapokon a képviselőket. Majd nyert a Muzulmán Testvériség pártja, Mohamed Morszi pedig Egyiptom első szabadon választott elnöke lett. Ez mindössze egy éve történt, a hamu alatt továbbra is izzott a parázs, az iszlamista mozgalom pedig bebizonyította, hogy nem képes úgy vezetni az országot, ahogy elvárják tőle. A belpolitikában káosz uralkodik, a nyugati hatalmak nem tudják, hová tegyék Morszit és pártját, a mindennapokban semmi nem változott. Az első évforduló előtt már napokkal egyértelmű volt, hogy elnökbuktató tüntetésekre készül a nép apraja-nagyja, az új forradalom meghökkentő sebességgel sikerrel járt, a hadsereg gyorsan letartóztatta Morszit, és az alkotmánybíróság fejét tette meg ideiglenes elnöknek. Amíg a különleges állapot tart, biztos ami biztos alapon a hadsereg tartja fenn a rendet.
Az események alapján láthatjuk, hogy Egyiptomban semmi sem történt Mubarak bukása óta. Az arab tavasz nem létezett, semmiféle új szelek nem fújnak, nincs demokratikus lelkesedés. Csak a nyers erő van, a hadsereg és azok a politikusok, akik eljátsszák a demokráciát egy alapvetően tekintélyuralmi országban. Most pedig ott áll Egyiptom, ahol a part szakad. Egy demokratikusan megválasztott elnököt mozdított el a hatalomból a hadsereg a nép lelkesedése közepette, s nem tudni, hogy a katonák mit fognak kezdeni a túl régóta általuk igazgatott kinccsel. Még egyszer átengedni a semmihez nem értő civilek kezébe, hogy újra választást írjanak ki, amelyet újra megnyernek az iszlamisták, nem tűnik túl jó ötletnek. Megtartani a hatalmat, hogy aztán egy európai parlamenti képviselő rájuk húzza a vizes lepedőt Brüsszelben, még ennél is borzasztóbb kilátás. De persze ott van a harmadik lehetőség, amelyet még senki sem próbált ki, pedig látványosan ezt akarja az egész nyugati világ: a választásokat minél előbb írják ki, s azt nyerje meg egy nyugatos, demokratikus, szekuláris párt, amely Mohamed el-Baradeit jelöli elnöknek. Senki se ismeri őt, de kifelé mosolyog majd Egyiptom.
(Sitkei Levente)
