Nem lovagias ügy

Négy év börtönre ítélték adócsalás miatt csütörtökön Silvio Berlusconi olasz exkormányfőt, így megnyugvással láthatjuk, hogy Európában mégiscsak lehetséges volt miniszterelnököket bíróság elé idézni, sőt, mint látjuk, példásan elítélni.

Mint saját maga dicsekedett vele, eddig 2500 bírósági meghallgatást élt túl, és 200 millió eurójába fájtak az ügyvédei. Itália trubadúrját (eddig több CD-je jelent meg szívbe markolóan szerelmes nápolyi dalokkal) eddig sikkasztás, adócsalás, maffiakapcsolatok ápolása, hamis tanúskodás, szenátorok, bírák, adótisztviselők és pénzügyőrök megvesztegetése, valamint kiskorúval folytatott intim viszony miatt citálták bíróság elé – egészen eddig eredménytelenül. Az olasz média tegnapi reakcióit elnézve a neoliberális megmondólapokon kívül senki nem tett úgy, mintha meglepetés érte volna. A hazánkkal szemben döbbenetesen inkorrekt La Repubblica például már temeti Berlusconit, ami határozottan jó jel lehet számára.

Eddig négyszer írták le végérvényesen, hogy idén ötödször is győztesen térhessen vissza a politikai porondra. Az „Együtt, jó veled” szlogenű balközép koalíció (látjuk: nemcsak lengyel emblémákat, hanem olasz szlogeneket is újrahasznosíthatnak itthon) azonnali fejvesztést követel, miközben ők is tudják: a Berlusconi-féle jobbközép párttömörülés nélkül esély sem lenne új kormányt alakítani. A harmadik legnagyobb politikai erő, a stand-up komédiásokból álló Ötcsillag Mozgalom a berlini fal leomlásához hasonlította az ítéletet: innen is látszik, hogy Beppe Grillo pártvezér egy percet sem élt a vasfüggöny mögött.

A Lovag bukását vizionálóknak nem árt elolvasni az ítélet apró betűs részét is, amely arról rendelkezik, hogy a szenátort nem tiltották el a közhivatal viselésétől (holott mi ez, ha nem összeférhetetlenség), és a négy év börtönből hármat automatikusan elengednek egy korábbi amnesztiatörvény értelmében. Sőt, emiatt még a fennmaradó időre is csak a házi őrizet vagy a közhasznú munkavégzés jöhet szóba. (A Lovagot nem kell félteni, ha véletlenül mégis közmunka lesz a vége, legfeljebb zenés-táncos országos körútra indul, hogy szórakoztassa az adófizetőket.) No de. Az amnesztiatörvényeket egytől-egyig saját magára írta a Lovag korábbi miniszterelnökségei idején, mert tudta: előbb-utóbb úgyis szorul körülötte a hurok. A személyre szabott törvénykezés, vagyis a hatalommal való arcátlan visszaélés erkölcsileg jóval súlyosabb kategória lenne, mint a jogdíjak elsikkasztása.

Az olaszok legalább húsz éve tudnak Berlusconi piszkos ügyeiről, a korrupciós botrányai elől Tunéziába menekült Bettino Craxi exkormányfőhöz fűződő barátsága óta. Mégis megválasztották, sőt, a háború óta ő volt az egyetlen kormányfő, aki egy teljes ciklust kitölthetett. Az olaszok már csak ilyenek: nem lehetett rájuk sózni Mario Montit, a szobatiszta, Brüsszel-konform technokratát, sem az Európai Bizottság volt fejét, Romano Prodit, a Profeszszort, mert túl unalmas volt nekik. Az adócsalás pedig – finoman szólva – nem áll túl messze tőlük. Közgazdászkörökben régóta forog egy általános érvényű mondás: az olasz gazdaságot az is élteti, hogy amit a lakosság elrejt az adóhatóság elől, azt legalább beteszi a bankba megtakarításként.

Az adócsalásért járó négy év börtönre mi csak sóhajthatunk: mi ehhez képest mondjuk egy postapalota, egy reptér, egy tévészékház, az őszödi pártüdülő, a Szalay utcai volt Mérnöki Kamara patinás épülete, vagy éppen a Velencei-tó partrészének ellopása?

Szabó Anna