Nem ez történt. Két, felettébb elgondolkodtató lista jelent meg nemrég a válság kirobbanásának évfordulójára: az egyik a mocskos ügyleteket megúszó bankárok névsora (Financial Times), a másik pedig a világ 400 leggazdagabb személyének listája (Forbes), akik csak tavaly 300 milliárd dollárral gyarapodtak, miközben a szegények száma még Amerikában is nőtt. Kezdjük a bankárokkal! A közpénzből megmentett, „túl nagy, hogy bedőljön” (too big to fail) pénzintézeteket – mint utóbb kiderült – túl nagy, hogy bebörtönözzék (too big to jail) vezetők irányították.
A Financial Times összeállítását elnézve a legrosszabb, ami egy spekulánssal történhetett, egy izzasztó meghallgatás volt a kongresszusban (lásd: Soros György és társai), esetleg a korkedvezményes, bónuszokkal megkönnyített nyugdíj. A többiek mind megtalálták a helyüket a pénzügyi életben, és ott folytatták, ahol 2008-ban abbahagyták. Legyen szó amerikai pénzügyminiszterről vagy nagybankot bedöntő vezérigazgatóról. Sőt. Az amerikai jegybank vezetői pozíciójára egészen a múlt hétig a legnagyobb esélyesként tartották számon azt a Larry Summerst, akinek George W. Bush elnök pénzügyi tanácsadójaként óriási felelőssége volt a válsághoz vezető út kikövezésében. Övé volt a neoliberális pénzpolitika fénykora, amikor a reguláció csak papíron létezett, sőt, Summersnek is köszönhetően egy idő után már ott sem.
És mi lett a többiekkel? Nos, a válsághoz vezető út másik buzgó építője, a Moody’s hitelminősítő tulajdonosa, Warren Buffet a világ második leggazdagabb emberévé avanzsált a Microsoft-alapító Bill Gates után. A hitelminősítők az őket ért rengeteg megalapozott kritika ellenére ma is ugyanolyan hatalommal bírnak, ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak, mint a Lehman bukása előtt. Szavukra tőzsdék zuhannak, árfolyamok gyengülnek, országok kerülnek szégyenpadra. Holott ők „csak magánvéleményt fogalmaznak meg”, legalábbis ezzel védekeztek az amerikai törvényhozás vizsgálóbizottsága előtt.
És hol tart a 2009-ban beígért európai hitelminősítő felállítása? Sehol. Pedig egy ilyen intézetet elvileg azért kellett volna már réges-rég létrehozni, hogy ellensúlyozni lehessen a három amerikai hitelminősítő esetleges összejátszását. Végül, mi a helyzet a banki csalásokkal, melyeket a laza pénzügyi szabályozás tesz lehetővé? Túl vagyunk egy Libor-botrányon, amelyben kiderült, hogy négy-öt bankár összehajolt, és alakította öntörvényűen a bankközi kamatokat, dollár-százmilliárdos haszonra szert téve. A JP Morgantól a Goldman Sachsig mindegyik sáros bank különmegállapodást kötött a tőzsdefelügyelettel, és dollármilliókat fizetett azért, hogy vezetőik elkerüljék a börtönbüntetést.
Az egyéni (?) brókerbotrányoknak sem lett végük: a közpénzen megmentett Royal Bank of Scotland egyik alkalmazottját épp a napokban ítélték négy év börtönbüntetésre, amiért az ügyfelek pénzéből 28 millió dollárt ellopott, hogy az évekig titokban tartott veszteséges ügyleteit fedezze. Soroljuk a többit?
És eközben a jegybankok öntik a (köz)pénzt a piacokra, hogy kevésbé érezzük: a pénzügyi szféra felelőtlensége miatt tart még mindig a válság.
(Szabó Anna)
