Mert azzal már megbékéltem, hogy néhány megfáradt kisnyugdíjassal vagy enyhén lumpenizálódott utcámbélivel időről időre ölre menjek a budafoki kispiac enyhén lepukkant sörözőjében, amikor előveszik a „stadionok helyett inkább kőccsenek defibrillátorra!” mantrát, habár hazudok, mert a defibrillátor szó helyett valami dekódolhatatlan zagyvalék szokta elhagyni ilyenkor a szájukat.
Azt már nehezebben emészti meg a gyomrom, hogy egynémely gimnáziumi és közgázos cimborám is idegesít a közösségi hálón a magyar futball infrastrukturális fejlesztésére költött milliárdokkal, amely milliárdok befektetése szerintük az ablakon kidobott pénz. Végtére is ezek a srácok a hetvenes–nyolcvanas években még normális fickók voltak, nem is ostobák, pontosan tudom, hogy imádták és ma is imádják a futballt, csakhogy Orbán és a Fidesz gyűlölete náluk is mindent felülír, még a racionalitást is.
No de amikor egy spanyolul és angolul folyékonyan beszélő, életrajza szerint Valladolidban, Bécsben és Groningenben – tehát csupa-csupa olyan országban, ahol a futball szinte vallás – egyetemet látogató, viszonylag fiatal és messziről nézve intelligens, tanult ember süllyed le a szociális demagógia olyan mélységeibe, ahol most Mesterházy Attila búvárkodik, akkor csak nézek ki a fejemből, és bámulok a semmibe, hevesen kérdezgetvén önmagamtól: van ilyen?
Ha most eltekintünk attól az apróságtól, hogy az MSZP elnöke még a Gyurcsány Ferenc vezette Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium politikai államtitkáraként egy 2004. június 21-én elmondott parlamenti beszédében úgy nyilvánult meg, hogy „fontos kérdés [ ] annak a bizonyos stadionrekonstrukciós programnak a befejezése és további stadionkorszerűsítési program elindítása, hiszen Magyarországon jelenleg nincs, és a stadionrekonstrukciós program lezárásával sem lesz UEFA-licences stadion. Elképzeléseink szerint nagyon fontos, hogy 3-4-5 ilyen stadionnal rendelkezzen Magyarország, ezzel ki tudjuk szolgálni a futball számára fontos létesítményeket”, nos, ha még ettől a csekélységtől eltekintünk is, hogyan beszélhet felelős magyar politikus az ifjúság lesújtó fizikai állapotának javításában kulcsfontosságú szerepet betöltő sportlétesítmények fejlesztéséről úgy, mint az ablakon kidobott pénzről?!
Ha most Mesterházy szociális demagógiájához akarnék leereszkedni, akkor azt kellene írnom, hogy az ilyen felelőtlen, egyszersmind súlyos amnéziában szenvedő politikus kockára teszi jövőnk garanciáját, a magyar fiatalság egészségét.
De ha már itt tartunk: nehogy bárki is azt higgye, hogy a futball csak a Fidesz-kormányok mániája volt. 2007. április 18-án bizonyos Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök, Mesterházy korábbi közvetlen főnöke vezette a magyar delegációt Cardiffban, ahol a 2012-es labdarúgó-Eb rendezéséről döntött az UEFA. Gyurcsány akkor 150 milliárd forintos rendezési költségeket emlegetett, ami sokszorosan felülmúlta volna a Fradi-, Loki-, Puskás Akadémia- és minden egyéb, jelenleg épülő stadionra együttesen elköltendő summát. És közben még volt egy kis infláció is
Ma már történelem, hogy a Gyurcsány nevével fémjelzett magyar pályázat egyetlen voksot sem kapott hat éve a walesi városban. Így ezen csillagászati összegekről csak múltbeli feltételes módban beszélhetünk.
Az orbáni stadionrekonstrukciós program azonban a szemünk előtt napról napra, sőt, óráról órára realizálódó valóság, hiszen itt, a szerkesztőségünkkel átellenben nő ki a földből az új Albert-stadion.
Ha egy kis populizmussal én is froclizni akarnám a másik felet, úgy fogalmaznék: a magyar haza dicsőségére.
(Ch. Gáll András)
