Kétségtelen, a többség adott megnyugtató választ, ám hogy az arányok biztató tendenciát mutatnának, azt visszautasítjuk. Hiszen 29 százalék valami módon nem szereti a hazáját, 37 százalék pedig nem büszke a magyarságára, s ez inkább elszomorító és aggasztó.
Arra nem tért ki a kutatás, hogy kit vagy mit szeretnek azok, akik a hazájukat nem, mire büszkék, ha a magyarságukra nem, de valószínűleg jobb is így, mert félő, egészen letargikus képet kapnánk. A fiatalok történelmi ismereteiről és értékrendjéről eddig is horrorisztikus információkat kaptunk, elég, ha azokra a gyűjteményekre utalunk, amelyeket a történelem szakra jelentkező, érettségizett diákok „aranyköpéseiből” állítottak össze. Nyilván vannak tudós elmék, akik kétségbe vonják, hogy összefüggés lenne a történelmi tudás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség között, ami annyiban igaz lehet, hogy van számos tanulatlan ember, aki izzón szereti a hazáját, s akad történészprofesszor, aki utálja, de legalábbis a Szovjetuniót jobban kedveli. (Ünnepi írás ez, neveket nem közlök.)
Annyi viszont bizonyos – s ez elszakíthatatlan összefüggést jelez –, hogy aki megveti a magyar nép többségét (mucsai, bő gatyás stb.), az lenézi a történelmünket, s legkevésbé sem büszke magyar mivoltára. S hiába hivatkozik arra, hogy mindezt csak azért teszi, mert így szereti hazáját, az összekeveri a haszonlesést a szeretettel.
Az aradi vértanúk kapcsán sokszor, így október 6. környékén meg különösen gyakran elmondják, hogy a kivégzett tábornokok névsorát csak kevesen ismerik, bezzeg az Aranycsapat összeállítását még a kissrácok is fújják. Rosszabbat mondok, a 70-es évekbeli szovjet hokicsapat összeállítását is előbb tudják, mint az aradi tizenhármakét, ahogy a legostobább sláger szövegét is előbb memorizálják, mint a Himnuszt.
Szidhatjuk az éppen esedékes iskolarendszert, hogy túl liberális, és semmit nem követel a gyerektől, vagy túl konzervatív és túl sokat követel, a világban eluralkodott pragmatista individualizmus (a haszonleső énközpontúság) minden tantervet, oktatási stratégiát felülír, s hazaszeretetről, nemzeti önbecsülésről csak addig és annyit szól, ami közvetlenül „aprópénzre”, például szavazatokra váltható. Ebbe az attitűdbe a globalista illik bele a patriótával, a nemzetközi (internacionalista) a nemzetivel szemben, az egyén a közösséggel szemben. És a pillanat kiragadása bármiféle hagyomány ellenében. A felmérés szerint még csak a fiatalok 29 százalékát mérgezte meg a pragmatista individualizmus gőze, de én pesszimista vagyok ez ügyben. Inkább úgy mondanám, hogy már legalább 29 százalékuk érzi cikinek, ósdinak, megélhetetlennek a hazaszeretetet. S ne legyenek illúzióink, ez az arány az iskolareform ez irányú, tiszteletre méltó törekvései ellenére is romlani fog.
(A nemzeti büszkeség kérdését fenntartással kezelem, mert a kifejezést, valami kirekesztő nacionalizmus értelmében, sokan félreértik.) Az első, felelős magyar kormány miniszterelnökével és az aradi tizenhármakkal nem készült felmérés a hazaszeretetről. Ők anélkül is megadták a választ.
Ugró Miklós
