Noha az elsők között dobták be a kevés kivétellel valamennyi állomáshelyén sikeres holland világvándor nevét, ő inkább hazája csapatát irányítaná a 2014. évi világbajnokságot követően; kollégája, a nálunk is jól ismert Louis van Gaal ugyanis jó előre bejelentette, a vb után távozik. Nagy kár, de meg tudjuk érteni Hiddink döntését.
A helyzet azonban ennél sokkal nyomasztóbb. Két régi ismerősünk, Lothar Matthäus és Paulo Sousa, továbbá a svéd Sven-Göran Eriksson, a német Felix Magath, a brazil Dunga, a horvát Robert Prosinecki, a holland Fred Rutten és a spanyol Victor Munoz sem lesz magyar kapitány. Illetve legfeljebb és esetleg az egyikük, de ő is csak jobb híján.
A magyar szövetségi kapitányi poszt annyira csábító és megbecsült tisztség, mint a gyakorlógimnáziumban meghirdetett vezető szaktanári állás. A középiskolai tanárok annak ellenére örömmel vállalnák a munkát, hogy az iskola évtizedek óta képtelen régi hírnevéhez méltón szerepelni a tanulmányi versenyeken; igen ám, de az igazgató kijelentette, csak egyetemi oktatót hajlandó alkalmazni (vö. „az MLSZ külföldi edzőkben gondolkodik”).
A neves professzorok természetesen megfizethetetlenek, maradnak az egyre kevesebbet foglalkoztatott, státusukkal elégedetlen óraadók és a kezdő tanársegédek. Utóbbiakat a gimnázium kipróbált tanárai nyilván gyanakodva és bizalmatlanul fogadnák, a magántanárokkal pedig csínján kell bánni, zsíros fizetést kérnek, de persze nem tartanának heti húsz órát, legfeljebb a szakkört vállalnák el.
Komoly dilemma – mindkét fél részéről. Ezt kell megérteni – nemcsak a „szülőknek”, azaz a futballszurkolóknak, hanem a Magyar Labdarúgó-szövetség vezetőinek is. Azt kellene kipuhatolni, a jelentkezőknek mennyire őszinte a szándékuk. Szkeptikusak vagyunk: semennyire.
Nézzük először az elődöket! Lothar Matthäus csak azért vállalta a tisztséget, mert az akkori feleségének Budapesten volt üzlete. Erwin Koeman becsületesen megtartotta a szakkört, évenként a hét-nyolc összetartást, de a tehetségeket nem sikerült kibontakoztatnia, „mezei” órára pedig csak elvétve volt hajlandó beülni, nem ismerte a diákságot, ahonnan nagy munkával ki lehetett volna halászni egy-két aranyhalat.
A teljesség igénye nélkül, nehezen hihető, hogy a dombról már régóta lefelé ballagó, egykoron angol szövetségi kapitány Erikssont oly nagyon motiválná a magyar ajánlat; Rutten önmagát leplezte le azzal, hogy a Bundesligában szereplő Nürnberg ajánlatát nem fogadta el, mert úgymond pihenni szeretne – magyar kapitányként zsíros zsebpénzzel nyugodtan folytathatná ezt az életmódot; Prosineckit jól ismertük játékosként, nála nagyobb hóhányót keveset látott a közép-európai futball; Munoz annyit tud a magyar labdarúgásról, mint Egervári a thaiföldiről, s ennél jobban nem is érdekli; Sousa akaratos, de nem integráló személyiség. Dunga akár jó választás is lehetne, ha hajlandó lenne évente legalább hat hónapot nálunk tölteni, és a rá jellemző alapossággal feltérképezni a magyar futballt, de ezért valószínűleg annyi pénzt kérne, hogy akkor már olcsóbb lenne Ibrahimovicot honosítani.
Csak olyan szakembert van értelme idehozni, akiben lelki kötődés izzik, aki ismeri a magyar futballt, külföldön is népszerű és eredményes. Eme feltételeknek egyetlen ember felel meg: Bölöni László. Közös kudarcunk, hogy ő eddig mindig kosarat adott. És még azt sem tudjuk, miért. Először ennek kellene a végére járni.
Akár szorgalmi feladatként.
