Mesterházy még azt is megtehette volna, hogy nem vesz tudomást a bekiabálásról, adva az ostobát. Csak egyet nem tehetett volna meg: jóváhagyólag szőni bele beszédjébe a lincselésre felszólítást. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis a közönsége körében ide-oda hajlongó Mesterházy többé nem rivális politikus volt, hanem állatidomár a manézsban. A kormányváltó hangulat soha nem lehet lincshangulat. A szocialisták nyolc éve alatt a mérsékelt jobboldal egyetlen rendezvényén sem hangzott el a közönség soraiból felszólítás az élet elvételére. Nem tartozik a konzervatív hagyományok közé az „öld meg, ha nem tetszik a pofája”.
Megdöbbentő, hogy a szocialisták nagygyűlésén a közönség soraiból sem érkezett csillapító megjegyzés. De hát ha a pártelnök helybenhagyja az akasztásra felszólítást, akkor mit is mondjanak? Azt hiszik, mindezt lehet. Hogy megint lehet. Hol élnek ezek az emberek? Milyen múlt kísért a viselkedésükben, a politikai reflexeikben? Mesterházy az elrettentés szándékával közölte a felcsúti polgármesterről, hogy ő a 88. leggazdagabb magyar ember. Vígjátéki fordulat lett volna, ha a 87 még gazdagabb körében összeszámolják az MSZP-hez és holdudvarukhoz tartozókat. Vagy ha csak megemlíti Mesterházy, milyen előkelő helyen van a kőgazdag milliárdosok listáján két szövetségese: Bajnai és Gyurcsány. Mindenesetre az akasztási szándék közös nevezőjén az MSZP történelmi tudatalattija a felszínre tört.
