Vallás és kultúra szoros egymásban létére utalt, de kérdését így húsvét táján meg is fordíthatjuk. Valahogy úgy hangzana az idézett kérdés inverze, hogy amikor Bartókot hallgatunk vagy Tolsztojt olvasunk, amikor Ady Endre vagy Babits Mihály verseinek erőért, tisztánlátásért vagy megbékülésért fohászkodó sorai jutnak eszünkbe, gondolunk-e arra a hatalmas keresztény kulturális hagyományra, amelyből ezek a géniuszok táplálkoznak.
Sokan azt hiszik, hogy van keresztény irodalom, és van az irodalom. A dolog pedig majdhogynem fordítva áll. Az európai irodalom legnagyobb teljesítményei a kereszténység korszakában születtek, és akár tematizálták a vallás kérdéseit, akár nem, minden lényeges kérdésfölvetésük a keresztény kultúrkörben való létezésünkről árulkodik. Sokszor a vallásos irodalom képviselői jócskán lemaradnak szűkebbre szabott horizontjukkal. Dosztojevszkij a kereszténység lényegéről az eljövendő korok számára is lényegesebb dolgokat fog közölni, mint Swedenborg vagy Chesterton. Lehet, hogy nem volt náluk jobb keresztény – de jobb író volt.
Babits a Psychoanalysis Christiana című versében azokról a fülkébe állított barokk szobrokról ír, amelyeknek csak a felénk forduló része van rendesen kidolgozva. „Ilyen szobrok vagyunk mi!”, állapítja meg keserűen. A látszatra adunk, a világ felé fordulunk, azzal akarjuk elfogadtatni magunkat, belső mérce nincsen. Nem így a régi mesterek gótikus szobrai! Azok Istennek készültek, nem a bámészkodóknak. Azok minden szögből megformáltak, ruhájuk hátul aláhulló redői is alkotójuk igényességéről árulkodnak. Mert ez is a kereszténységhez tartozik: a személyiség megművelése, az önszemlélet, a teljes megfaragottság, akkor is, ha látszik, és akkor is, ha nem.
Húsvét van, nagypénteken írom ezeket a sorokat, Jézus megfeszítésének napján. Mennyi könyv, hány film, vers, szobor és festmény próbálkozott, próbálkozik kétezer éve megragadni azt a pillanatot, amely megérteti velünk, miért tért meg estére a Krisztust lándzsájával átdöfő római katona! Néha, bár teológusok számára ez bizonyára blaszfémia, eszembe jut: aki gond nélkül, nagyszerű gesztusként elfogadja a megváltást, akinek ettől nem sajog gyógyíthatatlanul a szíve, az talán nem is igazi keresztény. Nagypéntek az origó: ami akkor megtörténhetett, alapja a keresztény életszemléletnek. S ezért a kereszténység a világnak talán a legnyugtalanítóbb vallása. Mert amit az Isten törvényei szerint el kell fogadnod, azt a krisztusi szellemiség értelmében tulajdonképpen nem fogadhatnád el. Ez már a paradoxonok világa. Lépj rá erre az ösvényre, mert a tapasztalati út nem elegendő. A görögök mindent tudtak arról, amit úgy nevezünk: sors, végzet, halál, hősi harc. Köztük és az istenek között arányos volt a közteherviselés. A kereszténység új arányokat állított föl. Az ember kisebb lett, kevesebb, a zsidó monoteizmus nyomán az Isten is csak Egy. De az Istenhez való gyökeresen más viszony Jézus szenvedéstörténetével kiegészülve egy gyökeresen új emberképet hozott létre.
Lehet statisztikákat összeszedni templomaink látogatottságáról, de a kereszténység sorsa nem ezen múlik. Hanem a mi sorsunkon, a mi világviszonyunkon, a mi bátorságunkon.
Hogy vállaljuk-e a megváltást.
