És mégis mozog! No nem, nem a Föld, abban nincs semmi újdonság. Az egyház mozog, él, utat mutat. Nem hódolatot és szolgálatot vár, hanem a hívek közösségét szolgálja ki szerető anyaként. Az evangélium hirdetése öröm, Krisztus keresztáldozata a megváltást hozta el nekünk; a modern századvég és ezredelő egyháza már nem a végítélet várására koncentrál, hanem az addig eltelő időt igyekszik hasznosan, szeretetben eltölteni.
Mintegy ezerötszáz éven keresztül volt a pápa az uralkodók uralkodója, akinek szellemi hatalma mindig nagyobb volt, mint bármelyik királynak vagy császárnak, akinek piros papucsát mindenki hódolattal csókolta meg. Hol vannak már az intrikus, hatalmi bódulatban politizáló pápák, a nagyböjti időszakban kecsegepástétomot vacsorázó királypápák, a szeretőikkel és törvénytelen gyermekeikkel az apostoli palotába költöző, léha pápák! A XX. század vérzivatart hozott, miközben az egyház megújulását is eredményezte, s olyan emberek kerültek a formálódó közösség élére, akik méltán jutottak most a szentek közé. XXIII. János pápa az öreg olaszok szívének kedves személyiség, a parasztlegény, akiből bíborpapucsos főméltóság lehetett anélkül, hogy akár egy percre is változtatnia kellett volna viselkedésén. II. János Pál pápa ugyanakkor a világ kedvence volt, aki mélyről jövő, őszinte kedvességével levett a lábáról mindenkit, ellenzőt és barátot egyaránt. A legvilágibb atya volt az egyház nagy családjából, a fiatalok apostola, akinek nyolcvanévesen is jól állt a napszemüveg. Celebpápa, ahogy a bulvársajtó írja. Egy olyan egyházfő, akit egy másik, hihetetlenül népszerű pápa emel a szentek közé, bármilyen céllal.
Ez pedig már igazságtalanság, de legalábbis tévút.
XXIII. János és II. János Pál ugyanis nem volt celebritás, legfeljebb a bulvársajtó beszél róluk ekképp. Nehéz kívülről megállapítani, mi vonz egymillió embert Rómába, csak azért, hogy a helyszínen legyenek, amikor a két egykori vezetőt szentté nyilvánítják. Nem osztanak Rómában finomságokat, nincsenek táncoslányok, még a zene sem különleges. Nincs a szabadtéri szentmisében semmi bulváros. Ezért jutnak tévútra azok, akik tisztán politikai vagy világi eseményként értelmezik a tegnapi szentté avatást. Ferenc pápa egy elemzés szerint azért döntött a liberális XXIII. János és a konzervatív II. János Pál pápa kitüntetéséről, hogy kibékítse a két irányzat híveit. Pedig ez nem politikai párt, és János pápa liberalizmusa nagyon távol esik Daniel Cohn-Bendit világnézetétől, ahogy Karol Wojtyla sem helyezhető el egy politikai koordináta-rendszerben. Nem lehet lerángatni a földre őket, a híveket sem. Az egymillió hívő nem vár el semmit, nem külsődleges, hanem lelki élményt nyújt nekik a szentmise.
Aki hisz, az ezt megérti. Aki nem, annak nem lehet megmagyarázni. Nem lesz jobb a világ azzal, hogy a két pápa megkapta megtisztelő előnevét, de reményt adnak azoknak, akik útjukat keresik idelenn. Erkölcsi fáklyák, iránymutatók, példaképek. Ma és holnap az egész sajtó az egyházat fogja dicsérni, a népszerű Ferenc pápát, mivel félreértik a szentségeket, a vallás útmutatásait, és a pápát hiszik a főszereplőnek Krisztus helyett. Ha majd XII. Piusz pápa is a szentek közé jut, akkor Eugenio Pacellirõl mint „ellentmondásos” személyiségről írnak, és arról is, hogy XVI. Benedek pápa ifjúkorában a Hitlerjugend tagja volt. A médiapápa népszerűsége csak addig tart, amíg jó üzletet lát benne a sajtó, s akkor válik náci-pedofil szörnyeteggé, amikor az hoz sok pénzt. De ezek egyike sem a valóság.
Nincs médiapápa. Csak pápa van.
