Történelmi léptékben tíz év csupán egy pillanat. Arra azonban épp elegendő, hogy eldöntsük, jó úton járunk-e. S mielőtt bárki azon gondolkodna, hogy az uniós csatlakozás rossz döntés volt, és az európai útról vissza kellene fordulnunk, akkor a válasz egyértelmű. Jó úton járunk! Még akkor is, ha nem egészen erről álmodtunk. Azt hittük, mint ma az ukránok, hogy az integráció megoldást jelent minden belső problémára, ráadásul túl sokáig álltunk sorba, így sok szép álmot kergettünk, bele is fáradtunk a várakozásba, aztán bekerülve az elitkörbe rájöhettünk, hogy a kerítés ott sem kolbászból van. Sőt, a sokszor emlegetett szolidaritás is hiába létezik, nem mindig működik. Az is igaz, hogy egykori álmaink köre súlyos értékválsággal küszködik, ráadásul éppen csak kikecmereg története legsúlyosabb válságából. Néha ezért már-már azt hisszük, hogy mi vagyunk hivatottak e közösség megmentésére, de minden egészséges önbizalom ellenére azért ismerjük el, hogy még mindig van mit tanulni. Természetesen nem mondhatunk le soha arról, hogy elképzeléseinkkel gazdagíthatjuk Európát, s az elmúlt évek be is bizonyították, hogy ez működhet. Igaz, néha konfliktusok árán, de jó és életképes ajánlatainkat azért csak-csak elfogadja az európai közösség. Mielőtt azonban túlságosan elszállnánk magunktól, azért érdemes elgondolkodni azon, hogy az elmúlt tíz év fejlesztései közül mi valósult volna meg, ha nincs az Európai Unió támogatása. S még inkább azon, hogy milyen fegyelmező erőt jelentenek a klubtagsággal járó előírások, s ha dohogunk is néha, azért csak elismerjük, hogy összességében nem rossz, ha az épületen belül vagyunk. Kívül ugyanis az egyre többek által hangoztatott függetlenség ridegsége és magánya várna.
Az európai integrációnak, az uniós tagságnak tehát Magyarország számára ma nincs alternatívája. Ott vagyunk, ahová mindig is tartoztunk, s nem okvetlenül e közösség hibája, ha nem tudjuk kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Egy évtized alatt rájöhettünk arra, hogy végső soron még egy ilyen formálisan egyenlő jogokon alapuló társaságon belül is csak annyira tudjuk érvényesíteni érdekeinket, amekkora erőt képesek vagyunk emögött felvonultatni. Az Európai Unión belül hivatalosan nincsenek első- és másodrendű országok, de igenis vannak erősek és gyengék. S ha a második csoportba tartozunk, akkor azért nem azonnal Brüsszelt kell hibáztatni. Sokkal többre megyünk, ha tettekkel bizonyítjuk, hogy nem ebbe a kategóriába tartozunk.
Az elmúlt évtized mérlege tehát vegyes. Az öröm percei után tisztában vagyunk vele, hogy az elismertségért meg kell dolgozni. S egyáltalán nem az a válasz a kudarcokra, de még a nemegyszer méltatlan támadásokra sem, ha megpróbáljuk tovább billegtetni az amúgy is viharok között hányódó hajót, vagy beugrunk a háborgó tengerbe.
Higgadtan átgondolva, az elmúlt évtized felett tehát kár keseregni. Érdemes azonban felmérni, hogy miként is tudjuk jobbá tenni ezt a közösséget. Nem brüsszeli pénzen a kilépés mellett agitálva, hanem építve. Mert bizony, a mi kis klubunkra manapság nagyon ráfér, hogy minden tag nagyjából egyfelé húzzon. Azt is át kell gondolni, hogy hol az egészséges egyensúly a nemzeti szuverenitás és az ezt gyengítő uniós kormányzás között. Már csak azért is érdemes lenne ezen minél gyorsabban túlesni, hiszen az Európai Unió rohamosan veszít vonzerejéből, világpolitikai súlyából. Az ebben a hajóban ülők mindegyike veszít, ha ez a trend folytatódik, akkor pedig nincs is igazán miről beszélni, ha netán elsüllyedne. Elismerem, ezek nem igazán ünnepi gondolatok, de talán megfontolásra méltók!
