A papok és a pópák arról prédikáltak, milyen fontos az emberbaráti szeretet, s nincs jóvátehetetlen bűn és feloldhatatlan ellentét. Eközben sokan gondolhattak arra, hogy a szomszédságunkban már hónapok óta a békétlenség és a gyűlölet öntötte el a szíveket. Nem véletlen, hogy békére és párbeszédre szólította fel az Ukrajnában egymással szemben állókat húsvéti üzenetében a pápa, mint ahogy Kirill moszkvai pátriárka is imádkozott Oroszország és Ukrajna népeiért.
A moszkvai és kijevi pátriárka külön is kitért üzenetében az ukrán válságra, ám mondanivalójuk ezen része már kevésbé a megértést, inkább a politikai, kulturális és vallási szembenállást húzta alá. Kirill pátriárka, aki látványosan távol maradva a Krím csatlakozását szentesítő ünnepi ceremóniától is, most azért is imádkozott, hogy „senki se pusztíthassa el a Szent Oroszországot”. Arra is kitért, hogy Ukrajna az oroszok számára ugyan külföld, de szellemileg és történelmileg sosem volt az. A pátriárka jogot formált az ukrajnai ortodoxok szellemi vezetésére is, amikor úgy fogalmazott, hogy Ukrajna továbbra is az ortodox kereszténység része, majd finom politikai oldalvágással reményét fejezte ki, hogy Kijevben legitim módon zajlik le majd az elnökválasztás. Nála is keményebb és engesztelhetetlenebb volt a Moszkvai Patriarkátus fennhatósága alól az ország függetlenné válása után kiszakadt ukrán ortodox egyház vezetője, Filaret kijevi pátriárka, aki arról beszélt, hogy az Ukrajna ellen agressziót elkövető orosz ellenség nem győzhet, hiszen Isten nem állhat a rossz oldalon. Hasonló szellemben a megbékélés ünnepén is megáldották a harcosokat és fegyvereiket a pópák a barikád mindkét oldalán. Ezek után aligha meglepő, hogy a húsvét sem telt el áldozatok nélkül Ukrajnában.
Az ünnep áhítata és a valóság közötti óriási kontraszt mindennél élesebben világít rá az országon belül húzódó törésvonalak, a külső és belső erők által egyaránt szított gyűlölet mélységére. Ennek illusztrálására legyen elég, hogy az ország két fele nácinak, illetve terroristának tartja egymást, Ukrajna régi-új irányítói zavaros körülmények között szerezték meg a hatalmat. Az ellenérzéseket csak szítja Kijevvel szemben, hogy harckocsikat küld saját népe ellen. Ebben a helyzetben némi reménysugárt jelent a genfi négyes megállapodás, bár áttörésről csak akkor beszélhetnénk, ha ennek képesek lennének érvényt is szerezni a felek. Ennek legfőbb akadálya jelenleg a hatalom legitimációjának már említett gyengesége és a kölcsönös bizalmatlanság mellett a radikális struktúrák egyre látványosabb ereje. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a nyugati országrész győztesnek, míg a keleti legyőzöttnek érzi magát, s a teljes diadalra, illetve a revánsra törekszik. Nem segíti a kibontakozást az sem, hogy az Ukrajnán belül egymásnak feszülő oldalak látványosan függnek külső aktoroktól.
S hogy az Ukrajnán belüli szakadék milyen mély, azt mutatja az is, hogy a feltámadás öröme sem ébresztette önvizsgálatra a szemben álló feleket. Pedig a kibontakozáshoz az teremthetné meg a morális alapot, ha például kiderülne, kik is lőttek a Majdanon; ha az Európai Unió elismerné, hogy szélsőségeseket és puccsot támogatott; Moszkva és Washington pedig feltárná, milyen szerepet is játszik a feszültség fokozásában. Putyin már megtette az első lépést azzal, hogy elismerte az orosz katonai jelenlétet a Krímben. A keresztényi megbocsátás jegyében várjuk a folytatást.
