Nagyrészt olyan szabályozásokat tűzött napirendre és nyilvánított megengedhetetlennek az uniós apparátus, amelyek a 2010 óta saját útját járó magyar gazdaságpolitika szimbolikus lépései közé tartoznak. Ugyanakkor hathatósan segítették is – eredeti céljuknak megfelelően – a hazai tulajdonú vállalkozásokat. Az utalványrendszer átalakítása nyomán például összeomlott a három francia multi által felépített magyarországi monopólium, a plázastop pedig számos kiskereskedőnek biztosította a túlélést a bevásárlóközpontok terjeszkedésének korlátozásával.
El lehetne elmélkedni azon, hogy miképp fér össze a legfontosabb uniós szabadságelvekkel az a közös európai joganyag, amelyik egyértelműen a nagy cégek uralmát támogatja a kicsik rovására. Az a kérdés sem minden alap nélkül vetődhet fel az emberben, hogy miért pont az Európai Parlament magyar képviselőinek megválasztását megelőző kampány idején kapcsolt turbósebességre az Orbán-kabinet elmeszelésében Brüsszel.
Érdemes vizsgálni azt is, hogy egy-egy ilyen uniós eljárás megszületésében a hátrányosan érintett üzleti körök lobbizása milyen mértékben van jelen. Sok mindent mérlegre lehet tehát tenni, ám ha támadásnak érezzük mindazt, ami az unió intézményeiben velünk történik, akkor ezt elsődlegesen a velünk küzdő fél fegyvereivel érdemes visszaverni. Mert ne felejtsük el, a magyar kormány gazdaságpolitikája is arra a meggyőződésre épül, hogy abba a szövetségbe léptünk be pár nap híján tíz évvel ezelőtt, aminek az alapja a nemzetállamok összefogása, és amelyik az érdekek képviselete, ütköztetése és egyeztetése mentén működik. Nem pedig úgy, hogy eleve meghajlunk egy erősebbnek hitt központi, uniós akarat előtt, mint ahogy az ebben már gyakorlott szocialisták gondolják. (Listavezetőjüknek, Szanyi Tibornak legalábbis egy minapi kijelentése szerint az a meggyőződése, hogy az Európai Parlamentben nem számítanak a nemzeti érdekek.)
A fentiekből az következik, hogy a konfliktus Brüsszellel természetes dolog. Ha több van belőle, az arra is utal, hogy az érintett tagország – jelesül hazánk – a jogait is igyekszik komolyan venni a kötelezettségei mellett. Nem baj az sem, ha munkát adunk az Európai Bíróságnak, hiszen már arra is volt példa, hogy e jogi fórum előtt fújt visszavonulót – a távközlési különadó ügyében – a bizottság. Ha pedig a magyar szabályozásról derül ki, mely elemeiben ütközik a mindennapi életünket is egyre inkább befonó uniós joganyaggal, az esetek többségében bizonyára lehet találni olyan megoldást, ami az eredeti szándékot – a magyar érdekek védelmét – nem érinti alapvetően.
Csak ha a plázastopnál maradunk: úgy hallani, a közös európai terepen fifikásabban mozgó nyugati országok nagyvárosai a környezet- és az épített örökség védelmének jelszavaival nagyobb sikereket értek el. Nálunk is az ügyesebb megoldások és a finomhangolás időszaka következhet. A lényeg, hogy az erő és a lendület mellett ne veszítsük el a legendás találékonyságunkat sem.
