A jogos elégedetlenségből fakadó tiltakozás szép lassan kilépett a jogállami keretek közül, egyre inkább az érzelmek irányították az eseményeket, ráadásul az egész történet egy nagy geopolitikai játszma részévé, eszközévé vált, így aztán a külső erők sem csillapították, sokkal inkább szították az indulatokat. Lehetne még sokáig elmélkedni azon, miként jutott Ukrajna idáig, most azonban mindennél fontosabb a feszültség csillapítása, a konfliktus további eszkalálódásának megállítása. A húrok túlfeszültek, s ha végleg elpattannak, az már az egész régiót lángba borítja.
Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy az irányított gyűlölet, az elégedetlenség előbb-utóbb eléri a keleti régiókat is. S még mielőtt a jelenlegi kiélezett helyzetet kizárólag orosz provokátorok számlájára írnánk, el kell gondolkodni azon, hogy az évek során a különböző kormányokon át az oligarchákig ki mivel járult hozzá e veszélyes gyúelegy kialakulásához. Az ország keleti részével nem nagyon foglalkozott senki. Már csak azért sem, mert mindenki inkább az izgága nyugati régiókra koncentrált, miközben a problémák keleten csak gyűltek. Politikai értelemben ez a régió ráadásul mindig is kicsit idegen volt az úgynevezett narancsos tábor szemében, még a zsebük megtömésével elfoglalt sajátjai sem nagyon karolták fel.
Mára a Donbassz képviselet nélkül maradt, amely helyzetet csak súlyosbítja, hogy az új hatalom első intézkedésével azonnal és nyilvánosan megbélyegezte. Az is egyértelmű, hogy a Krím Oroszországhoz csatolásával e térségben is megnőtt az étvágy, amelyet egyáltalán nem csillapít a Kijevvel szembeni pozícióit a húr feszítésével erősítő Kreml sem. A világ gyomra pedig ismét összeszorul, s a gátlástalan információs és propagandaháború közepette érthetően senki sem tudja már, hogy meddig durvulhat ez a történet. A helyi oroszok Putyin, Kijev pedig az ENSZ segítségét kéri, közben ismeretlen fegyveresek foglalnak el épületeket, az ukrán hatalom a hadsereg bevetésével fenyegetőzik, a nyugati sajtó pedig orosz invázióval riogat.
