Nem tudom, ha ötszáz, esetleg ezer esztendő múlva élnek még emberek, és lesznek a szó mai értelmében vett gondolataik, miként tekintenek majd vissza arra az akkor talán már felfoghatatlan harci játékra, amelynek keretében a XX–XXI. században egy tágas, zöld mezőn huszonkét férfiú kergetett és rugdalt egy bőrgolyót – vagy éppen az ellenfelét –, és számos alkalommal úgy zárult a küzdelem, hogy senki sem érte el egyszer sem a kapunak is nevezett célt, azaz valójában nem történt semmi. Eszementnek, barbárnak tartják majd az elődöket? Vagy épp ellenkezőleg, magasztalják őket a nagyszerű találmányért, a futballért, miközben ők, a kései utódok a százötvenedik, kétszázötvenedik labdarúgó-világbajnokságra készülnek?
Annyi bizonyos, hogy ma a Brazília–Horvátország mérkőzéssel megkezdődik a huszadik vb. A harmadik évezred elejének legnépszerűbb – ha globális háborúval és természeti katasztrófával nem számolunk –, minden egyéb eseménynél több emberre hatást gyakorló rendezvényén óriási a tét. Mondhatni nagyobb, mint korábban bármikor. Hisz Európában, a Távol-Kelet legfejlettebb államaiban, Észak-Amerikában a labdarúgás „csupán” a szórakoztatóipar csúcsterméke, Dél-Amerikában azonban vallás, életforma. Ahogyan manapság elálmélkodunk azon, miképpen volt lehetséges, hogy egy napfogyatkozás, tizenkét sas büszke röpte vagy bármely égi, éginek tulajdonított jel meghatározhatta népek, uralkodók, alattvalók sorsát, úgy feltehetően a negyedik évezredben sem értik majd, miért vált fontosabbá a kapufáról ki- vagy bepattanó labda a nemzeti összterméknél, a munkanélküliségi rátánál, a demokráciadeficitnél.
Pedig így van, így lesz. És így is volt, ahányszor Latin-Amerika rendezte a vb-t. Például 1950-ben, amikor a házigazda, toronymagas esélyes Brazília Rióban 2-1-re kikapott Uruguaytól; többen halálugrást hajtottak végre már a Maracana-stadionban, jelentősen nőtt az öngyilkosságok száma, a szakirodalom azóta is „Maracanazo”, azaz Maracana-csapás néven emlegeti a traumát. 1978-ban Argentínában a puccsal hatalomra került Jorge Videla tábornok katonai juntája államközi egyeztetéseket folytatott Peruval, hogy annak válogatottja a középdöntőben „feküdjön le” 6-0-ra, így garantálva a házigazdának a fináléba kerülést. Pár évvel korábban a két gyűlölködő szomszéd, San Salvador és Honduras között egy 3-2-re végződött meccs volt az utolsó csepp a pohárban, az robbantotta ki a több ezer áldozatot követelő ötnapos futballháborút. Vagy ki ne emlékezne Andrés Escobarra, a kolumbiai hátvédre, aki az 1994-es vb-n öngólt merészelt véteni, ezért a hazatérés után egy medellíni éjszakai bár mellett szitává lőtték, és a gyilkosa azt kiáltotta: Góóóól!
Brazília, a földkerekség egyetlen ötszörös világbajnoka így aztán több okból is győzelemre ítéltetett. Nemcsak a kontinensnyi ország, hanem a labdarúgás, egyáltalán mindenki „közérdeke”, hogy küldetését beváltsa. Mert 2002-ben Japán házigazdaként kieshetett a nyolcaddöntőben, ám ha a brazilokkal ez történne, az akár polgárháborús helyzetet szülhetne, már a vb kellős közepén. A kérdés ugyanis nagyjából az: a csapat szereplésének függvényében a tüntetők válnak rajongókká, vagy a rajongók tüntetőkké?
Mert másrészt a siker hatásai is korlátlanok. Nem véletlen, hogy a vegyes lakosságú nemzetek közül Brazíliát jellemzi legkevésbé a rasszizmus; hisz hogyan lehetne Pelét, Garrinchát, Ronaldót nem imádni, bálványozni?
Végül arról is írnunk kellene, hogy Magyarország sorrendben a hetedik vb-ről hiányzik. De ma ünnep van, a labdarúgás és az emberiség ünnepe – ne tépjünk fel sajnos már rég behegedt sebeket.
