Félmúlt és egész jelen

Huszonöt év eltelt? Nyugodtan letagadhatnánk belőle tízet, az országon nem látszik negyed évszázadnyi változás.

Sokat változtunk ez alatt a negyedszázad alatt, csakúgy, mint az a fiatal férfi, akinek szava nyomán 1989. június 16-án, ott a Hősök terén úgy éreztük, ha ő így beszél, és még mindig nem rohantak rá a rendőrök, akkor mégiscsak hatalmas változások küszöbén állunk. Rég aggódott annyit az állampárti apparátus, mint az újratemetés napját megelőző hónapokban. Csak hosszas huzavona után egyeztek bele a nyilvános, össznépi búcsúvételbe Nagy Imrétől, akinek korábban a nevét sem volt ajánlatos kimondani, s így lassan az elhallgatások szimbólumává nemesedett. Az MSZMP Központi Bizottságának legfőbb gondja az volt, hogy az újratemetés idején az események irányítását ne engedjék ki a kezükből, az emlékezés országossá kiszélesedő tüntetésbe még véletlenül se fordulhasson át. Rettegtek, túlbiztosították magukat, még a vízágyúk bevetését is átgondolták, ha elszabadulnának az indulatok; nekik a népharag és a valódi demokrácia lehetősége maga volt a pokol. Babonásan féltek, rossz ómen volt az esemény, hiszen Rajk újratemetése is jeladás volt ’56-ra, senki sem tudta előre, hogy 1956. október 6-a százezres tömegdemonstrációvá változik, majd tüntetni fognak az egyetemisták, s alig több mint két hét múlva kitör a forradalom.

Az állampárt még a kapitalizmustól sem rettegett úgy, mint ’56 szellemétől, és ez még 1989-ben is így volt. Tulajdonképpen már majdnem megúszták nagyobb skandalum nélkül, de a gépezetbe kavics került. Nem pusztán a fiatalság követelt ott szót magának, hanem a másfajta politikai kultúra, a meg nem béklyózott gondolkodás. A szabadság levegője szinte besüvített a térre Orbán Viktor beszéde alatt. Nem a mély gyásztól tehát, hanem emiatt a beszéd miatt lett Nagy Imre újratemetésének időpontja a párt fekete napja.

Nehéz lenne egy vezércikk keretében összefoglalni huszonöt év történéseit, pozitív hozadékait, mulasztásait. Új fogalmakat tanultunk, a csalódás egységeit, mint kárpótlás, kényszervállalkozás, kapcsolati tőke, spontán (rabló) privatizáció. Ha egy grafikonon a felvállalt konfliktusok számával illusztrálnánk a rendszerváltozást, akkor azt tapasztalnánk, hogy húsz éven át alig lenne kiugró változás. Szerény emelkedések, tétova lankák és markánsabb mélybe bóklászások váltakozó vonala után 2010-től viszont meredeken megugrana a grafikon. Az a valamikori fiatalember ott a hatodik koporsóról azt mondta: „valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, mai fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

De 1989-ben nemcsak az akkori fiatalok elkövetkező húsz éve került tragikusan döngő, halálos fedél alá, hanem az egész országé. A munkahelyek elvesztése, sőt megszűnése, a jövedelmi viszonyok továbbra sem az igazságosság alapján történő alakulása, a tőkeszegény vállalkozások törvényszerű befulladása, vagyis az átlagember életének történései, egyre kietlenebb színterei idézőjelbe tették a politikai szabadságot. A kimúlt szocializmus tetemére hiénagyorsasággal vetették rá magukat ugyanazok, akik ezt a társadalmi formációt a normális európai fejlődéssel szemben még a 80-as években is mesterségesen életben tartották. Sokan, akik a zavarosban halászás évtizedei alatt jól jártak, rendkívül aljas módon a politikai szabadság jelszavát vágták ki adu ászként az elképesztően széles és korántsem homogén, hanem az alsó középosztálytól kezdve a paraszti rétegeken át az öngondoskodásra képtelenekig meglehetősen strukturált, különböző mértékben szegényedő rétegek ellenében. Az ország döntő többsége inkább elviselte a rendszerváltozás utáni húsz évet, mintsem hogy különösebben profitált volna belőle.

Felívelésről még nem beszélhetünk. Követhető irányokról már igen. Életünket még nem tudjuk olyan mértékben formálni, mint szeretnénk, mint azt huszonöt éve elképzeltük, de a nemzet mint politikai közösség megtanulta önmagát. Akik ennek jegyében élnek, nem hangadók. Csöndes többség, talán ha kétharmad. Ma is túlpolitizált életünk hanyagolható konfliktusait meg kell különböztetnünk azoktól az ügyektől, amelyekből nem engedhetünk. A harmadik Orbán-kormány felelőssége óriási. Ha ez alatt a négy év alatt a közember szintjén nem tapasztalható meg érdemi gyarapodás, nehéz lesz legközelebb nyerni. Ezért jobban teszi a jobboldal, ha nem önnön diadalát, nem vadásztrófeát, hanem inkább mementót lát azokban a baloldali pártokban, amelyek elvesztegették választóik bizalmát, és megszűntek vagy mélyrepülésbe kezdtek. Ezért kell a grandiózus átalakítási tervek közben a tévedési, megbicsaklási hányadnak a lehető legalacsonyabbnak lennie. Ennek a négy évnek az egyik legfontosabb feladata, hogy az állampolgár minden intézkedésben partner legyen, ne kísérleti alany. Nem elég kormányszóvivő útján kijelenteni, hogy a hatalom őt nem annak tartja. Neki, az állampolgárnak kell ezt éreznie. Egyértelműen.

És ha a jövő szelleme kiszabadult, akkor végképp el lehet felejteni a hatodik koporsót.