Az alapkonfliktus megoldásának hiányában, azaz a palesztin állam létrejöttének elutasítása miatt állandó a feszültség, a gyűlölködés és a bosszúvágy, mondhatni, benne van a levegőben és az ott élők tüdejében. Hasonlóan állandó és megingathatatlan az a vágy, ami a zsidó nép hazához való jogának gyakorlására épülő katonai-biztonsági koplexumot jellemzi, hosszú évtizedek óta úgy odahaza, mint az Egyesült Államokban. S ha ez nem lenne elég, az egész tragikomédia (a politikusi karaktereket nézve, valljuk meg, van ebben a szörnyűségben valami komikus is) nem légüres térben zajlik, hanem a világ legzűrzavarosabb térségében, amelynek maradék stabilitását az elmúlt évtizedben veszejtette el a nagyhatalmi intervenció. A béke ugyan illékony dolog a világ más tájain is, ám Izraelben és a palesztin területeken a háború olyannyira gyakori vendég, hogy a következtetés nem lehet más, csak az, hogy igen erős érdekük sokaknak, befolyásosoknak, hogy ez így maradjon.
A gázai földcsíkról induló pontatlan rakétákat, a magasban karvalyként köröző, bombákat és rakétákat eregető, civileket ölő harci gépeket nézve minden jel arra mutat, hogy ez így is marad. Mert minek is feladni egy olyan üzletet, amelynek minden ilyen, akár csak néhány napos „konjunktúrája” százmillió dolláros nagyságrendű forgalomnövekedést garantál, főként amerikai védelmi ipari cégeknél? Ami az emberi erőforrásokat illeti, szintén van utánpótlás mind demográfiai, mind pszichológiai-ideológiai-politikai nézőpontból. A gettónyomorban tengődő palesztinok sikerrel töltik fel újra és újra soraikat évtizedek óta kilátástalanságban felcseperedő generációkkal. A szélsőségesektől ilyetén módon egyre jobban fenyegetve láttatott haza egyre vonzóbb a fundamentalista vallási alapokon álló zsidók számára is. Ők szintén az izraeli társadalom szaporább és egyre bővülő szeletét képviselik, de a radikalizmust erősítette az elmúlt negyedszázad mindenekelőtt posztszovjet bevándorlása is. S a szélsőséges hangulat mindinkább leképeződik a szemben álló felek elitjében is: elég csak a Hamász keménykezű, de egyben populáris hatalomgyakorlására tekinteni, vagy arra, hogy a Benjamin Natanjahu vezette szélsőjobboldali koalíció jó ideje kirobbanthatatlan a kormányzásból – az értékelésben nem kell kizárólag magunkra hagyatkoznunk, stabilan ugyanerre a következtetésre jut ez utóbbi években a fősodrú liberális amerikai sajtó is.
