Adott egy halott, világhírű festő, aki festett egy szintén világhírű trilógiát – a három festményt a készítő maga sosem látta egyben, de nem volt ezzel egyedül, hiszen száz évre volt szükség ahhoz, hogy egyetlen térben lehessen kiállítani őket. Munkácsy Mihályról van szó, és az ő Krisztus-trilógiájáról: az 1881-es Krisztus Pilátus előttről, az 1884-es Golgotáról és az 1896-os Ecce Homóról. Mindhárom mű grandiózus – nem csak a méreteket illetően.
Hogy miért kellett száz évet várni arra, hogy egyben lehessen őket megnézni először 1995-ben, a debreceni Déri Múzeumban, arra talán az a legegyszerűbb magyarázat, hogy a triptichon egyes darabjai más és más tulajdonát képezték, és képezik ma is. A Krisztus Pilátus előtt jelenleg a kanadai Art Gallery of Hamilton tulajdona, a Golgota Pákh Imre amerikai–magyar műgyűjtőé, az Ecce Homo pedig a magyar államé. 1995 óta tizenkilenc év telt el: ennyi idő adatott arra, hogy a százévnyi különélés sebeit enyhítsük, de már kezdődik is az újabb kálvária, ugyanis a hamiltoni galériával kötött szerződés lejárt, így ennek értelmében hétfőn útnak indították Kanadába a Krisztus Pilátus előtt című darabot. Tehát a három festményből már csak kettő van Magyarországon.
Gondolom, nem kell túlságosan megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy eszünkbe jusson például a Seuso-kincsek ügye. A rendszerváltás óta – s ha valami, akkor ez szép, és tényleg az – mindegyik magyar kormány folytatott tárgyalásokat a visszaszerzésükért, azonban még mindig csak a kincsek felének tulajdonjogát sikerült megnyugtatóan rendezni, és azokat hazaszállítani. Huszonöt év alatt. Látva a műkincs-kereskedelem nemzetközi viszonyait, azt kell mondanom, hogy ez viszonylag rövid idő.
Hasonló a helyzet a Krisztus-trilógiával: megy a műkincs-kereskedelmi huzavona. A magyar állam kész megvásárolni a trilógia két, még nem a tulajdonában lévő darabját. Ehhez először a hamiltoni galériával kell megállapodnia, mert Pákh Imre csak akkor adná el a magyar államnak a Golgotát, ha az a Krisztus Pilátus előttöt is megvásárolja. Azonban a hamiltoni galéria lapunk információi szerint kétmilliárd forintot kér a Krisztus Pilátus előttért. Mélázhatnék azon, hogy a történelem folyamán eladott legdrágább magyar festmény is csak harmada ennek az árnak, de azzal Munkácsyt és életművét fosztanám meg az eszmei értéktől, az ugyanis felbecsülhetetlen. A piac amúgy nagyjából kétszázmillió forintra teszi a Krisztus Pilátus előttöt.
Kérdés, hogy mennyit érnek meg nekünk nemzeti festőnk alkotásai. Szeretném hinni, hogy mindent, és mégis annyit, amennyit egy épeszű műkincskereskedő is adna értük – de nem fogok szomorkodni, ha annál többet is kisajtolnak a jelenlegi tulajdonosok az MNB Értéktár programból. Nyilván a kanadai galéria keresni akar az üzleten, azonban más potenciális vásárlója a képre nincs, mint a magyar állam, ahogy Pákh Imre ajtajánál sem állnak sorban egymást félrelökve milliárdos üzletemberek.
A nemzeti kincsek visszaszerzése és a nemzeti értékek helyreállítása rengeteg kritikát kap az ellenzéki sajtóban, általában kiemelve a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, de bármennyire is kritikusan követik mindezt, be kell látni, hogy a Seuso-kincsek és a Munkácsy-trilógia visszaszerzése ennél jóval szélesebb látószöget követel: ezeréves nemzeti, sőt azon túli látószöget. És gondolom, abban egyetértünk, hogy Munkácsy ebbe a tág látószögbe beletartozik.
Közben a debreceni Déri Múzeumban szabadon hagyták a hétfőn elszállított Krisztus Pilátus előtt helyét. Nyilván ugyanúgy hazavárják a festményt, ahogy mi. A kiállítótérben maradt Golgota és Ecce Homo mellé.
