Miközben meglehetősen partikuláris érdekekről, mint enyhén szólva nem reprezentatív nemi identitású csoportok jogairól vagy éppen pénzmosó és politikai habverő funkciót betöltő civil szervezetekről óriási médiafelhajtással zajlik a politikai diskurzus, arról, hogy valójában merre is tartsanak országaink, legfeljebb vájt fülűeknek szóló cikkekben olvashatunk lassan divatjamúlt felületeken. Aki követi a Transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerség (angolszász rövidítéssel TTIP) tető alá hozásáról zajló amerikai–európai uniós tárgyalásokat, teljes joggal érezheti úgy, hogy erre a folyamatra is érvényes ez a sejtett-tapasztalt demokráciadeficit.
Márpedig rendkívül jelentős kérdésről van szó, amihez képest az Európai Unió 2004-es „nagykörös” bővítése – amely Kelet-Közép-Európa, benne Magyarország működésének struktúráit is alapvetően átalakította – elenyésző epizódnak tűnik csupán. Nem egyébről, mint hogy a Nyugatot alkotó két rendszert, amelyet közel háromnegyed évszázada biztonsági érdekeik már összekötnek, most gazdasági értelemben is integrálnák. Növekedési, munkahely-teremtési potenciálra hivatkozva lebontanák, illetve harmonizálnák azt a nemzetállami örökségből származó regulációs környezetet, amely eddig elkülönítette Európát az Egyesült Államoktól. Ha hihetünk az elmondottaknak, a vállalkozások könnyebben férhetnek hozzá egy szélesebb piachoz, miközben kevesebb pénzt és időt kell áldozniuk arra, hogy átrágják magukat a bürokrácián. Olyan rejtett gazdasági potenciál szabadul fel a transzatlanti viszonyrendszerben, amellyel a Nyugatnak még a dinamikusan felemelkedő, elsőségre törő Ázsiával szemben is lehet esélye. Ha ez nem lenne eléggé meggyőző, van egy másik, úgymond objektív nézet is, miszerint a TTIP-vel a globalizáció természetszerű folyamatának útjából távolítanának el akadályokat azok a szereplők, amelyek mind gazdasági rendszereik, mind technológiai infrastruktúrájuk, mind demokratikus fejlődésük során már megértek erre a lépésre. Idővel aztán, miután a versenyben bizonyította fölényét, ténylegesen globálissá tehető ez a rendszer, és akkor elérkezik az emberiség történetének egy valóban új korszaka, talán az, amely „a történelem vége” cím alatt negyedszázada még kissé elhamarkodottnak bizonyult.
Függetlenül attól, hogy hiszünk-e, akarunk-e hinni ezekben a pozitív-hagymázas előrejelzésekben, a demokratikus felhatalmazás kérdésén túl mások is felvetődhetnek, amelyek próbára teszik a józan ítélőképességünket, vagy legalábbis elgondolkodtatnak. Roppant furcsa például, hogy az európai oldal sok évtizedes, eredménytelen unszolását követően a TTIP-t ezúttal az amerikaiak vették elő. Az meg végképp, hogy a transzatlanti gazdasági integráció erősítésének, forradalmian új szintre emelésének igénye röviddel azelőtt jelentkezett, hogy Ukrajna kapcsán újra hidegháborús hangulat ereszkedett a világra, amelynek legfőbb stratégiai következménye az elmúlt bő húsz évben fejlődésnek indult orosz–európai kapcsolatok befagyasztása, valószínűsíthető visszafejlődése.
A hét végén több európai nagyvárosban lezajlott ellendemonstrációk arra intenek, hogy roppant óvatos megközelítés indokolt, történelem edzette ösztöneinket ezúttal sem szabad félresöpörnünk.
