Az EU és az Egyesült Államok között jövőre létrejövő szabad kereskedelmi övezetnek mi, egyszerű állampolgárok állítólag csak haszonélvezői leszünk. Egy tekintélyes londoni gazdaságkutató központ már azt is kimutatta, hogy családonként 545 euró többletet hoz majd a megállapodás (hogy ez az összeg hogyan jött ki, így, eurócent pontossággal, nem tudni), a gazdasági növekedést pedig – jóslatuk szerint – 0,48 százalékponttal serkenti (hihetetlenül tudnak számolni ezek a londoniak). Éppen ezért érthetetlen: ha az uniós polgárok számára egy ilyen előnyös szerződés köttetik, akkor miért kell erről titokban tárgyalni már egy éve?
A tét a világ legnagyobb szabad kereskedelmi övezetét létrehozó alku, amely 830 millió embert érint, Brüsszel mégis hallgat, miközben a nagyvállalatok lobbistái rajzanak a megállapodás körül. Első helyen az agráripari mamutvállalat kijáróemberei állnak (a génmódosított, hormonkezelt élelmiszer miatt nem is véletlenül), de a gyógyszeripar, a telekommunikációs konszernek és az autóipari nagyvállalatok képviselői is feltűnően gyakran fordulnak meg a tárgyalásokon.
A világ gazdasági teljesítményének 40 százalékát adó majdani közös piacot nem az „európai értékek”, hanem kőkemény gazdasági érdekek formálják. Az egy helyben toporgó Európa mellett elhúzó versenyképes Amerika lépésről lépésre jut közelebb ahhoz, hogy Európában is az angolszász modell győzedelmeskedjék. Eszerint egy nagyvállalat beperelhet akár egy kormányt vagy országot is, amelyik megtiltja például a génkezelt termékek forgalmazását.
Ezen logika mentén haladva a tagállamok szuverenitása egyenrangú lesz egy-egy multi érdekével, és egy nemzetközi bíróság dönt majd, kinek van igaza. Abszurd, de sajnos igaz. De ki képviseli ebben a harcban Európát? Vagy ahogy annak idején Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter kérdezte: „van-e olyan közvetlen telefonszám, amelyen hívni lehet Európát?” Nos, van. Jean-Claude Junckernek hívják az illetőt, és korábban maga is több nagyvállalattal üzletelt luxemburgi pénzügyminiszterként, később pedig kormányfőként. Ideális tárgyalópartner.
Csakhogy a legfrissebb felmérések szerint az uniós intézményekben a polgárok mindössze egyharmada bízik, az EU-hoz csupán 45 százalék viszonyul pozitívan, míg az Európai Bizottságnak mindössze 32 százalék hisz. Sőt, ha most tartanának népszavazást az EU-ról, akkor a britek bizony fognák a kalapjukat, és angolosan távoznának (nem fognak).
A Brüsszellel szemben kialakult bizalmatlanság egyik oka, hogy nem tudni, valójában kiknek az érdekeit képviseli. Mert emlékszünk: amikor 2011-ben Magyarország átvette az uniós elnökséget, a bizottság teketóriázás nélkül a nagyvállalatok oldalára állt hazánkkal szemben a bankadó és a szektorális adó miatt, és az akkori nyomásgyakorlást csak a mostanival lehet egybevetni.
Az Amerika–EU-paktum csak akkor lép hatályba, ha minden állam parlamentje elfogadta. Csoda, hogy a rakoncátlan tagállamok nyomás alá kerültek? Mert ne mondja senki, hogy az egész régióban – a Balti-tengertől a Fekete-tengerig – mindössze hat olyan személy él, akit ki kellett tiltani az Egyesült Államokból.
