Mindenesetre leülte a terroristaperben rá kiszabott börtönbüntetést; a kormánnyal megkötött egyezség ellenére – jogtalanul – mégsem kapta vissza magyar útlevelét a bolíviaiaktól. Ezért regénybe illő körülmények közepette, a bolíviai hatóságok, illetve a titkosszolgálatok félrevezetésével kellett elmenekülnie a dél-amerikai országból.
Életét Tóásó egyrészt nyilván saját szerencséjének és kitartásának, másrészt a Baptista Szeretetszolgálatnak, illetve egy bátor hazafinak, Lukács Csabának köszönheti. Az egyébként kitűnő újságíró és riporter Lukács Csaba állhatatossága volt ugyanis a szükséges és elengedhetetlen feltétele annak, hogy Tóásó végképp maga mögött hagyja a pokoli éveket, és ma kora délután kiszállhasson a repülőgépből Budapesten. Ugyanis félreértés ne essék, a siker nem a magyar diplomácián múlt, amelyik ebben az ügyben leginkább csak a tehetetlenségét bizonyította. Pedig nem így kellene hogy legyen. Épp az ilyen és ehhez hasonló esetek kezelésében vehetne példát mondjuk Izraelről vagy az Egyesült Államokról, amely országok mindent – még egyszer – mindent megtesznek a külföldön bajba került állampolgáraik védelmében és érdekében. Ezzel szemben a magyar külügy nemhogy diplomata-útlevelet nem állított ki Tóásónak, mint ahogyan tette-teszi azt sok ezer más magyar állampolgár esetében, akiknek a bürokrácia okozta kényelmetlenségeken túl feltehetően semmi szükségük nincs rá (lásd például Kóka János üzletembert, a volt SZDSZ-es minisztert vagy épp a quaestoros Tarsoly Csabát). Márpedig épp az akció közvetlen résztvevőinek lett volna elengedhetetlen, hiszen mindannyian épp Tóásó úti okmányának hitelessége miatt kockáztatták a kelleténél jobban személyes biztonságukat. Szóval a külügy nemhogy diplomata-útlevelet nem bocsátott ki Tóásó számára, nemhogy segítette volna pénzzel a költséges akciót, de még a turistaútlevél kiállításáért is veszekedni kellett vele, annyira vonakodva ment a dolog.
A szeretetszolgálat és az újságíró valójában a magyar állam helyett látott el állami feladatokat. A magyar érdekeket érvényesítették egy olyan helyzetben, amelyre a kényelmes bürokraták és a magyar diplomaták leginkább csak legyintettek. Akkor is, amikor kijárták az Európai Unióban, hogy az gyakoroljon nyomást Tóásó ügyében a bolíviai kormányra; akkor is, amikor nyomorult helyzetében, tartva a lelket ebben a magyar állampolgárban, folyamatosan látogatták és támogatták Tóásót a börtönben. S akkor is, amikor szó szerint halált megvető bátorsággal megszervezték és kivitelezték a szökését Bolíviából. Kövér László házelnöknek a miniszterelnök személyére vonatkozó hét végi szavait kölcsönvéve azt lehet mondani, hogy a magyar társadalomnak óriási szüksége van minél több olyan rendkívüli emberre, mint Lukács Csaba, és minél több olyan rendkívüli civil szervezetre, mint a Baptista Szeretetszolgálat.
Amikor Tóásó Előd repülőgépe Budapesten ma földet ér, lezárul egy hallatlanul érdekes fejezet a magyar diplomácia történetében. Ennek az az egyik fontos eleme, hogy a magyar állam gyakorlatilag kimaradt egy bajba jutott állampolgára segítségnyújtásából. Ahhoz, hogy mentve a menthetőt valamelyest mégiscsak kivegye a részét ebből a folyamatból, most már csak egyetlen dolgot tehet. Ünnepélyes keretek közepette és nagy nyilvánosság előtt átadja Lukács Csabának és a Baptista Szeretetszolgálatnak a haza érdekében való bátor helytállás megbecsüléséért járó állami kitüntetést.
