Alig néhány hónappal azután, hogy André Goodfriend ügyvivő Budapesten letévedt a diplomácia évszázados ösvényeiről, és nyíltan belpolitikai szerepet vállalt, most Prágában ragadtatta el magát az ottani nagykövet, egy bizonyos Andrew H. Schapiro. A legszebb tengerentúli plutokratikus hagyományok nyomán sztárjogászból demokrata kampányfinanszírozóvá átvedlett politikai kinevezett egy szuverén szövetséges állam, Csehország elnökét bátorkodott iskolázni a nyilvánosság előtt.
A kérdés az volt, hogy a cseh elnök részt vegyen-e Moszkvában a május 9-i győzelmi parádén. „Úgy vélem, szerencsétlen lenne, ha Zeman elnök – nagy valószínűséggel mint egyetlen európai uniós államfő – részt venne a katonai díszszemlén olyan időkben, amikor az orosz hadsereg a nemzetközi joggal ellentétesen destabilizálja a szomszédos országot” – mondta alig leplezett helytartói stílusban, amitől egy magára valamit is adó közép-európait azon nyomban kiráz a hideg. Az amerikai pechjére a címzett épp ilyen férfiú, ráadásul a harsányabb, karakánabb fajtából, akinek nem kell kétszer mondani, hogy efféle incidens esetén mi a dolga egy – közvetlen, demokratikus választással – legfőbb közjogi méltóságra emelkedett hazafinak. Milos Zeman először is helyrerakta a dolgokat: Nem tudja elképzelni – mondta –, hogy a washingtoni cseh nagykövet tanácsot adna az amerikai elnöknek, hová utazzon. Másodszorra leszögezte, hogy külföldi útjai tervébe semmiféle nagykövet nem fog beleszólni. Harmadszorra pedig „büntetést” is kiszabott, mondván, attól tart, hogy „e nyilatkozat után Schapiro nagykövet előtt bezárultak a Hradzsin kapui”.
A cseh elnököt persze lehet populizmussal vádolni, meg azt is el lehet mondani, hogy reakciója tökéletesen illeszkedik az elmúlt hónapokban tett nyers, meghökkentő nyilatkozatai sorába, sőt, akár azt is lehet sugallni, hogy elmentek otthonról a hetvenesztendős politikusnak. A dolgot magát nézve azonban Zeman nagyon is fontosat, államférfiúit cselekedett, ami térségünkben mindenkinek tanulságul szolgálhat. Ezeknek a verbális szúrásoknak az annyiban hagyása, a meghunyászkodás idővel ugyanis valós beidegződéssé, majd politikai tartalommá, kimondatlan alávetettséggé növi ki magát. Ha nem koppintanak rá azonnal és határozottan az ilyen André–Andrew-k orrára, később már nem is lesz rá mód. Hiszen tudjuk: a ma csöndben maradók lesznek a jövőben végképp elkeseredve, lázadóból villámgyorsan terroristává előléptetve, majd könnyedén levadászva. Inkább vállalni kell, hogy átmenetileg fagyossá válik a hangulat, de cserébe ez a Schapiro nem nagyon fog már utazási tanácsokat adni a cseh elnöknek.
Persze az incidens tárgya, a május 9-i moszkvai jubileumi parádén való részvétel mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A helyes az lenne, ha mindenki a maga nemzeti történelméből fakadó lelkiismereti mozgástere szerint cselekedne. S míg az nem kérdés, hogy az egykori Csehszlovákia örököseit arra predesztinálja hazájuk sorsa, hogy ott legyenek az összes szövetséges közt, addig azoknak, akik a front másik, vesztes oldalán szerepeltek, jobban meg kell fontolniuk lépéseiket. Utolsó csatlósból szovjet szatellitté, majd keletre is tekintő EU–NATO-taggá vált országként hazánktól nem lenne őszinte lépés a lelkes zászlólengetés. Ha viszont Áder János köztársasági elnök Angela Merkel német kancellárral együtt, vagy legalábbis egy napon, május 10-én megkoszorúzná az ismeretlen katona sírját az orosz fővárosban, az kellően kifinomult megoldása lenne ennek a feladványnak.
