Az akkor ellenzékben lévő Fidesz ugyanis – arra hivatkozva, hogy ez a háború bizony már nem arról szól, amire hivatkozva legnagyobb szövetségeseink összetrombitálták az „új Európa” alkalmi koalícióját – nem szavazta meg a magyar honvédségi kontingens mandátumának meghosszabbítását. A szolgaiságot meggyőződésesen és opportunista módon egyaránt űző Gyurcsány-kormány hoppon maradt, viszont Magyarország megúszta egy fő katonai és három fő civil veszteséggel ezt a kalandot – a mobilvécé-szolgáltatók számára megnyílt üzleti lehetőséget, mint hozadékot, talán ne ecseteljük. Elég tíz év távlatából visszanézni, feldolgozni az Egyesült Államok vezette intervencionista politika gyászos utóéletét és hozadékát, hogy ez a pillanat feltűnően kiemelkedjen az elmúlt negyedszázadi magyar kül- és katonapolitika sodródásából, koncepciótlanságából, gyengeségéből, a segédhaddá degradáltság szégyenéből.
A pillanat azért pillanat, mert nem időszakot jelöl, hanem csak egy felvillanást. A 2004-ben történtek és annak a leckének a jelentősége is semmivé lett – állapíthattuk meg tegnap, amikor az Országgyűlés a fideszes kormány, egész pontosan Hende Csaba honvédelmi miniszter előterjesztésére határozatot hozott arról, hogy százötven katonát küld az Iszlám Állam elleni fellépéshez az iraki Erbílben található kiképzőközpontba, ahol elsősorban őrző-védő (tehát fegyveres, támadás esetén harci!) feladatokat fognak végrehajtani. Bár a kormánypártok időközi választásokon elszenvedett kudarcai miatt a kormány már elvesztette a döntéshez szükséges (nem NATO-misszióról van szó, az ENSZ BT felhatalmazása is hiányzik) kétharmados támogatottságát a parlamentben, nem okozott meglepetést, hogy egy ilyen kérdésben az ádáz szembenállás, az állandósult „zorbánozás” dacára, összeállt a szükséges koalíció. A 137 igen, 57 nem szavazatarány eléréséhez olyan, a magyar érdekek vasszilárd képviseletéről ismert politikusok is felsorakoztak a kormánykoalíció képviselői mellé, mint Gyurcsány Ferenc (DK, az említett 2004-es eset idején szocialista miniszterelnök), Vadai Ágnes (DK), és a kétharmadot Veszprémben átbillentő – mi, ha nem ez a sors fintora! – Kész Zoltán. De ott van néhány rendszerváltó harcostárs is a múltból, a liberális Fodor Gábor, valamint a PM-es Szelényi Zsuzsanna személyében. Amellett persze, hogy feljegyzik e díszes listát az amerikai nagykövetségen is – nyugi, az igennel szavazóknak ez jól jöhet még egy eljövendő kormányalakításkor, vagy egy-egy nemzetközi posztot célzó pályázat során –, a történelem nagykönyvébe is bekerülnek. Tudják, amiből nem lehet egy-egy ügyes szóvirággal, porhintéssel kikerülni.
Hogy a magyar misszió elér-e valamit, lesz-e haszna, arról alighanem éppúgy fölösleges vitázni, mint más esetekben, például Afganisztánban vagy Koszovóban, ahonnan tizenöt évvel jótékony beavatkozásunk után megkaptuk a magunk rekord menekültadagját a biztonságpolitikai előrelátás tanulságos példájaként. A kérdés sokkal inkább az, hogy a fokozott iraki kockázatvállalás miként sül el. Egy biztos: a légitámadásokon kívül részt vevő koalíciós szárazföldi erők egyik legveszélyeztetettebbje lesz a magyar: míg mások kiképeznek és háttértámogatást nyújtanak, a honvédek lesznek az a pajzs, amely a rájuk mért esetleges csapásokat hivatott elhárítani. Hazánk fokozott láthatósága pedig arra sarkallhatja az iszlamista ellenséget, hogy stratégiai szinten, a hátországban mérjen ellencsapást. Joggal lehetünk kíváncsiak: vajon ha ne adj isten baj történik, és felelősöket keresnek, hány kar lendül lelkesen a magasba a tegnapi szavazáshoz hasonlóan?
