A belga Rodolphe Seeldrayers nevét valószínűleg akkor sem őrizte volna meg a kollektív magyar emlékezet, ha nem Fritz Walter, hanem Puskás Ferenc veszi át tőle a világbajnoki trófeát. A sportrajongókat alighanem azzal a kérdéssel is zavarba lehetne hozni, ki volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság előző elnöke. Nem, nem Juan Antonio Samaranch, hanem egy másik, színtelen, szagtalan belga, bizonyos Jacques Rogge.
Nem önmagában attól válik valaki korszakos vezetővé, hogy hosszú éveken, netán évtizedeken át áll egy szervezet élén. Hanem attól, hogy a saját képére formálja azt. Mint Joseph Blatter a FIFA-t. Demokratikus keretek közepette, természetesen. Felismerve és tökéletesen alkalmazva, hogy mondjuk egy karibi szavazat ugyanannyit ér, mint egy európai. Soha nem látott gazdagságot hozott el a nemzetközi futballnak, betetézve a sportág üzletté válásának folyamatát. Ennek persze nemcsak haszna, ára is volt. A mamelukok étvágyát időről időre csillapítani kellett.
Blatter ügyesen sakkozott, hol Afrikának kedvezett, hol Dél-Amerikának, igyekezett megosztani Európát, 1998-as megválasztása óta háromszor emelték ismét pajzsra. Ez ha még nem is diktatúra, mindenképpen a hatalom összpontosulása, ami pedig roppant veszélyes. A FIFA ráadásul sok tekintetben az államokét fölülmúló hatalomra tett szert. A helyi politikai beavatkozást bármely országban felülírhatja, ha a FIFA modern inkvizítorként felfüggeszti valamelyik tagállamát; nincs az a törvény, amely ezt megváltoztathatná (ahogy azt Magyarország is megtapasztalhatta Kovács Attila nem különösebben áldásos MLSZ-elnöki ténykedése idején).
A rendszer olajozottan működött, a bevétel és a szétosztható profit is egyre nőtt, az éves rendes közgyűlések, a nagy többséggel elfogadott beszámolók Blatter rendíthetetlen hatalmáról árulkodtak. Valószínű, hogy a svájci sportdiplomata a mostani botrányt is túlélné annak ellenére, hogy a (sport)diplomáciában szokatlan módon magas rangú vezetőket Svájcban tartóztattak le amerikai kérésre. Ha az eset elszigetelt lenne.
Feltehetőleg nem az a főbűn, hogy Amerikában, a CONCACAF-, illetve a Conmebol-zónában egyaránt korrupt módon adták-vették a média- és egyéb értékesítési jogokat, amúgy nem gombokért, hanem százmillió dollárt meghaladó összegben. (A „mi” Gömöri Zsoltunk verheti a fejét a falba, a magyar parasport helyett a világfutball mennyivel szédítőbb lehetőségeket tartogat.)
A katari vb őrült ötletét nem tudják megemészteni sokan világszerte a mai napig. Blatter ezzel a képtelen tervvel csúfot űzött a labdarúgásból, amely azért mégsem csupán üzlet, hanem lényegét tekintve mégiscsak sportág. A FIFA elnökének nem Jeffrey Webb, Jack Warner és társaik letartóztatásának hírére rándult össze a gyomra, hanem arra, hogy a svájci ügyészség azt vizsgálja, milyen körülmények közepette ítélték oda Oroszországnak, illetve Katarnak a 2018-as és 2022-es világbajnokság rendezési jogát. (Bár Budapest 2024-ben olimpiára pályázik, azért mi is meditálhatunk egy sort a napi hírek olvastán.)
Joseph Blattert ettől akár ma még ötödszörre is megválaszthatják a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnökévé, ám ami most történik, az számára legjobb esetben is a vég kezdete. Aztán utána elnökként jöjjön egy szürke – és feddhetetlen – eminenciás, akire nemhogy ötven, de húsz év múlva se nagyon fogunk emlékezni.
