Ezzel a megközelítéssel csupán annyi a baj, hogy a két ország közel sem tartozik egy súlycsoportba, még ha jelenleg néhány európai kérdésben egyezik is kormányuk álláspontja. Leegyszerűsítve: mind London, mind Budapest a nemzetek Európájában látja a jövőt, s más-más indíttatásból, de egy ideje folyamatosan kiszólnak a kórusból. Nem lenne ezzel még baj, mint ahogy az is természetes, ha egy politikust szűkebb érdekek vezérlik; a hatalom megtartását vagy erősítését célzó törekvéseket azonban nem ildomos az egész ország érdekeként bemutatni. Jelenleg mind David Cameron, mind Orbán Viktor belpolitikai szemüvegen át nézi a bevándorlók kérdését, mint ahogy nagyrészt ezzel magyarázhatók a mindenekelőtt a saját választóiknak szóló euroszkeptikus kijelentések is.
E logika alapján azonban hamar kiderülhet, hogy a bevándorlók manapság európai toptémának számító kérdése nemcsak összeköti, de el is választja Budapestet és Londont. Amikor ugyanis Orbán és Cameron a „megélhetési bevándorlókról” beszél, akkor az egyik mindenekelőtt a koszovóiakat, míg a másik a kelet- és közép-európaiakat érti alatta. Így azt a mintegy 200 ezer, az unión belüli szabad mozgás és tartózkodás jogával élő magyart is, aki manapság éppen Nagy-Britanniában próbál boldogulni, s David Cameron az Európai Unióban maradásért cserébe egyebek mellett az ő jogaik csorbítását próbálja elismertetni Brüsszellel. A brit kormány még az uniós tagságról a választási győzelem érdekében beígért referendum előtt újra akarja tárgyalni az EU-hoz fűződő viszonyrendszerét, és a tárgyalások középpontjában London szándékai szerint a társállamokból érkező munkavállalók bevándorlási szabályainak radikális szigorítása állna. A kiszivárgott elképzelések szerint a tagállamokból érkező munkavállalók az első négy évben nem részesülhetnének – egyéb szociális juttatások mellett – különböző adókedvezményekben sem. London ragaszkodni akar ahhoz is, hogy az EU-n belüli szabad munkaerőmozgás alapelve mindaddig ne vonatkozzék az újonnan felvett tagországokra, amíg azok gazdasága nem zárkózik fel a jelenlegi tagállamok fejlettségi szintjének közelébe. Amikor tehát Cameron a rugalmasabb unióról beszél, akkor ezen a különleges brit státust érti. Elsősorban saját politikai túlélését szem előtt tartva azt akarja még a népszavazás előtt elérni, hogy Brüsszel kifejezetten és jogilag kötelező módon elismerje, hogy az Egyesült Királyság a többi uniós országétól eltérő tagsági kategóriába tartozik, és soha nem fog az általuk követett irányba, vagyis a mind szorosabbá váló unió felé haladni.
Ehhez a brit kormányfőnek szüksége van Berlin vagy Párizs támogatására, mielőtt azonban Angela Merkelt és Francois Hollande-ot kezdené puhítani, David Cameron felsorakoztatja maga mögé az olyan rebelliseket, mint Orbán Viktor. Aligha lehet az a magyar nemzeti érdek, hogy a miniszterelnök brit kollégájának politikai túléléséhez asszisztáljon. Az Orbán–Cameron-párhuzamba magukat túlságosan beleélők emellett azon is elgondolkodhatnak, hogy érdemes-e rövidlátó számításból formálódó szövetségként bemutatni egy múló flörtöt az Európai Uniót hagyományosan „trójai falóként” gyengítő Nagy-Britanniával. Aligha lenne ez jó üzenet!
