A visegrádi államokkal összehasonlítva még jobban látszik a lemaradás: Csehország ma az uniós gazdasági teljesítmény átlagának 60 százalékánál tart, Szlovákia a belépéskori 38-ról 52 százalékra javított, a lengyelek 30-ról 41 százalékra léptek előre. Ehhez képest a mi évtizedünk kudarc: az uniós átlag 38 százalékán kezdtük, most mindössze 40 százalékon állunk az egy főre jutó GDP-t nézve.
A Brüsszelnek küldött konvergencia- (felzárkózási) programjaink papíron mindig szépen festettek, utólag mégis mindig kiderült, hogy köszönő viszonyban sincsenek a tényadatokkal. Nem baj, utólag módosítottak a számokon és készítettek egy hasonló dolgozatot, gondolom, az évszámokat átütötték.
A valósághoz 2010–2011-ben kezdtek visszatérni a programok, amelyek végre nem a megalapozatlan optimizmusból, hanem a reális helyzetből indultak ki. Mondhatnánk úgy is, hogy „Valóság nevű nagybátyánk\" már nem csak távolról írt leveleket, hanem néha haza is látogatott. Sőt már nemcsak a rövid távú túlélés volt a felzárkózási stratégia, hanem letettek az asztalra egy évtizedre irányt vázoló Széll Kálmán-tervet és az Új Széchenyi-tervet. A gazdaságpolitikai célok és eszközök kiválasztásakor pedig figyelembe vették, hogy a ránk erőltetett klasszikus neoliberális gazdaságpolitikával még egyetlen országnak sem sikerült felzárkóznia, és a piac önszabályozó mechanizmusa sem működik automatikusan.
A legújabb konvergenciaprogramot néhány nappal ezelőtt nyújtotta be a kormány, és megnyugtató, hogy a sikerpropaganda nem írta felül a józanságot és a reális kilátásokat. Nem ugrik a pannon puma, nem irigyel minket fél Európa, és a közeljövőben nem zárkózunk fel Ausztriához. (Az egy főre jutó osztrák GDP az uniós átlag 140 százaléka, a magyar pedig ennél pont száz százalékponttal kisebb. Ha tehát a tíz év alatt elért kétszázalékos felzárkózást vesszük alapul, akkor erre még egy kicsit várni kell.)
Ettől függetlenül a magyar társadalom erőfeszítéseit és a 2010-ben megszabott gazdaságpolitikai irány helyességét igazolja, hogy a rendszerváltás óta nem mutattak ilyen jól a makrogazdasági adataink. Ha csak a puszta számokat néznénk, látszólag minden rendben van: három százalék körüli és stabil a gazdasági növekedés, csökken a munkanélküliség, eltűnt az infláció, a költségvetés kiadásait a bevételekhez igazítják. A statisztikák szerint felfelé ívelnek a beruházások, az építőipar kezd magához térni, és fellendülőben a lakosság fogyasztása.
Ám a mennyiségi mutatók kizárólagossága, különösen az istenített GDP kultusza megtévesztő, és könnyen zsákutcába vihet. (Tavaly például Türkmenisztán, Mozambik és Etiópia fejlődött a leggyorsabban, mégsem mondhatnánk, hogy gazdaságilag irigylésre méltó állapotban lennének.) A jó felzárkózási programnak tükröznie kell, mihez képest javulnak majd a számok és milyen összetételű lesz az előrejelezésekben szereplő fejlődés. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év egyik tanulsága, hogy vagyonelemek eladásából és hitelekből lehetett ugyan növekedést kimutatni, de ez sosem járt felzárkózással. A polgári kabinet most olyan tervet nyújtott be, amely a kormányzati kötelező optimizmus ellenére is hiteles, a valós adatokból, kockázati tényezőkből indul ki, és figyelembe veszi a felzárkózás minőségét is. A konszolidáció után itt az építkezés ideje.
