Sajtó vagy kommunikáció

Bebizonyosodott néhányszor a kijózanító igazság: a sajtó önmagában nem nyer és nem veszít el választásokat.

A rendszerváltás első éveinek kardinális politikai problémája volt, hogy a közélet szereplőiről mikor mit írnak az újságok, sugároznak az elektronikus médiumok, azt is mondhatnánk, az első választási ciklus politikai erői úgy tartották, akiknek a kezében vannak a médiumok, azok uralják a rendszerváltást. Azóta a hetedik ciklus közepe táján járunk, de még mindig így tartják. Pedig bebizonyosodott néhányszor a kijózanító igazság: a sajtó önmagában nem nyer és nem veszít el választásokat, s ha ideig-óráig eltussolhatja is a rossz, téves, szerencsétlen húzásokat, hosszú távon nem képes hazugságokkal, pártos lózungokkal „tájékoztatni” a közvéleményt. A mindenkori hatalom mégis mindig lenyúlná a médiumokat, mert nem hajlandó (képes?) tudomásul venni, hogy a pártirányításnak mily csekély hozama van.

A létező szocializmus gyakorlata aligha szolgálhat használható példával, hiszen akkor a közszolgálati, az ellenzéki és a kormánypárti sajtó egybeesett – ahogy a Magyar Televízió egykori párttitkára, Vértessy Sándor mondotta volt: „Magyarországon van ellenzéki párt, úgy hívják, hogy MSZMP” –, ezért valójában kiherélt, erejétől és hatásától megfosztott intézmény volt. Mert hiába volt a legszigorúbb pártfelügyelet, 1990-ben a sajtó nem az utódpárt mellett állt, hanem felfedezte magában a liberalizmus értékeit és előnyeit. Ám annak ellenére, hogy a sajtó túlnyomó része liberális volt, az MDF nyerte az első szabad választást, ami már akkor figyelmeztető jel lehetett volna: a sajtó nem mindenható.

Utána a demokrata fórum négy évig próbálta maga alá gyűrni a médiumokat, több-kevesebb sikerrel, de minden kézzelfogható eredmény nélkül. Jellemző példa a jobboldali, az első szabadon választott kormánnyal lojális, ám független Pesti Hírlap esete, amelyet az MDF-kormány ki nem állhatott. Vállalkozó tulajdonosát ellehetetlenítette. Amikor a tulajdonosváltás után a lap már hajlandó volt a függetlenségét feladni és kvázi pártlappá válni, sokmilliós állami támogatásban lett része. Az MDF kormányzásának négy esztendeje rádöbbenthette volna a mindenkori hatalmat, nem a sajtót kell a maga arculatára igazítania, hanem a maga arculatát úgy formálni, hogy az a sajtóban közvetíthető legyen.

De ez utópia. Maradjunk az MDF-nél, amely párt a vele szemben zsigeri gyűlöletet tápláló ellenzéki sajtó túlnyomó erejének tulajdonította bukását. Ami akkor még hihetőnek is tűnt, de mivel magyarázhatjuk – nem a Fidesz 1998-as győzelmét, hanem – a legteljesebb médiatámogatást élvező MSZP–SZDSZ-koalíció vereségét? S utána is a sajtóban élvezett erőfölény kelthette azt a látszatot, hogy a média uralása 2002-ben és 2006-ban választási győzelemre vezetett. De ezen az alapon hová tegyük 2010-et?

A politikai szereplők nem tájékoztatni akarják az embereket, nem a tudomásukra hozni a tényeket, hanem kommunikálni szándékozzák egyes döntéseiket. A kommunikáció lényege pedig az, hogy szeretnének valamit elhallgatni, elhazudni az éppen esedékes ügyletükből, mondhatni, pusztán verbálisan megoldani nagyon is konkrét, kétes hitelű és tisztaságú tetteiket.

Igazat kellene mondani. Azonnal kevesebb kommunikációs gondjuk akadna a pártoknak.