David Cameron miniszterelnöksége a folytonosság garanciája: azt üzeni a világnak, hogy a szigetországban továbbra is a vállalkozásbarát gazdaságpolitika, a közkiadások és az államadósság fegyelmezett csökkentése van érvényben, és ennek következtében várható a gazdaság és a foglalkoztatottság bővülése is.
Ugyanakkor a konzervatívok sikerével a gazdasági és pénzügyi stabilitás hosszú távú bizonytalansággal párosul, amit az Egyesült Királyság uniós tagságáról ígért népszavazás vetít előre. Cameron számára ez olyan fontos választási ígéret volt, hogy nem lett volna hajlandó koalíciós kompromisszumot kötni róla. Most, hogy önállóan is kormányt alakíthat, aligha engedheti meg magának, hogy visszatáncoljon – egyrészt azért, mert a 12 fős többség nem elég ahhoz, hogy magára haragíthassa frakciója euroszkeptikus tagjait, másrészt tudja, hogy bár a UKIP – a legnagyobb EU-ellenes brit politikai erő – csak egy parlamenti képviselőt volt képes delegálni, az unióról szóló népszavazást, illetve a kilépést szorgalmazó párt csaknem 13 százalékos támogatottságot tudhat maga mögött. Sőt a konzervatívokra leadott szavazatok között is sok lehet a taktikailag szavazó UKIP-támogatók voksa.
Nem mintha az Egyesült Királyság polgárainak elvi problémái lennének az unióval. A szabad kereskedelem előnyeit a fogyasztók és a vállalkozások egyaránt élvezik, és az egyre bővülő japán és indiai tulajdonban levő autógyárak dolgozói is bizonyára tudják, hogy ezek az üzemek nemcsak a szakértelem és a kedvező gazdasági környezet miatt települnek ide, hanem azért is, mert ha kellő helyi beszállítót alkalmaznak, védővámoktól mentesen értékesíthetik termékeiket az összes tagállamban – de csak addig, amíg az Egyesült Királyság maga is tagállam.
A UKIP is elsősorban csak azért szorgalmazza a kilépést, mert szerintük máshogy nem lehet visszaszerezni a határok szuverén ellenőrzését és a bevándorlás kezelését. Ez ugyanis olyan uniós szabályozás, amely nemcsak behatárolt szakmai és érdekcsoportokat érint, s foglalkoztat, hanem a társadalom jelentős részét.
David Cameron legkésőbb 2017-ig kíván sort keríteni a népszavazásra, miután reményei szerint sikerült az ország és a választók számára is elfogadható feltételeket kialkudnia Brüsszellel. A gazdasági kompetencia tekintetében nagyon jó referenciájú kormánynak, és élén a miniszterelnöknek most az a legfontosabb feladata, hogy olyan kompromisszumot dolgozzon ki az unióval, amit az átlagpolgártól a UKIP támogatóin át a Konzervatív Párt legmegrögzöttebb euroszkeptikusaiig mindenkivel el tud fogadtatni, hogy a népszavazáson végül a gazdasági érdekek szempontja kerekedjen felül, és a szigetország ne veszítse el a szabad hozzáférést ehhez a hatalmas piachoz.
Ugyanakkor Cameron győzelmének és a UKIP erősödésének fényében az unió vezetői sem tanúsíthatnak olyan elzárkózó magatartást, mint ahogyan Jean-Claude Juncker bizottsági elnök – a brit választási kampány közepén – kizárta az alapszerződés módosítását. Az Egyesült Királyság uniós tagsága a többi tagállamnak is érdeke, és Brüsszelnek sokkal inkább ezt a közös érdeket, semmint a bürokratikus előírásokat kell képviselnie. Már csak azért is, mert azok a szerződések, amelyeknél az egyik fél aránytalan feltételeket erőltet a másik félre, soha nem tartanak sokáig, és ritkán vezetnek produktív együttműködéshez.
