A tudomány mintegy három évtizede sejti, hogy az azbeszt gyilkos anyag, Nyugat-Európában 1990 körül el is kezdték az intenzív mentesítést. Akkoriban Magyarországon még nagyban folyt a termelés, két évvel ezelőtt a hatóságok pedig azt is hagyták, hogy egy felelőtlen vállalkozó úgy robbantsa fel a selypi eternitgyárat, hogy a szennyezett por belepje a környéket. Az apák és anyák megbetegedtek, mivel évtizedeken át nem szóltak nekik a veszélyről. Fiaik és lányaik pedig tíz-húsz év múlva szenvedhetnek ugyanattól a kórtól, csak mert a haszonszerzés fontosabbnak bizonyult az életnél. Botrány, hogy ez megtörténhetett.
Ismerve az előzményeket, Inotán megelégelték, hogy őket tartják az ország szemétlerakatának. Miután értesültek róla, hogy 26 ezer tonna azbeszttartalmú anyagot helyeznének el náluk, felemelték a szavukat. Útlezárást, lakossági fórumot szerveztek, s nem is kellett sokat várniuk, hogy a döntéshozók megérezzék, ebből még nagy botrány kerekedhet. Negyvennyolc órán belül megváltoztatták döntésüket, s a térség képviselője, Kontrát Károly bejelentette: nem szállítják hozzájuk az azbesztet, fellélegezhetnek.
A történetnek azonban ezzel egyáltalán nincs vége, hiszen az anyaggal valamit mégiscsak kezdeni kell. Először is a selypi hulladékkal, aztán az országban itt-ott szétszórtan, kisebb-nagyobb dózisban meglévő azbeszttartalmú palával, szigeteléssel, burkolattal. A kormányzat azonban úgy tesz, mintha az ügy szinte nem is létezne, mintha nem regisztrálnának újabb és újabb azbeszt okozta megbetegedéseket. Hiába a riasztó adatok, a 2014–2020-as finanszírozási időszakban egyetlen fillér közvetlen támogatás nem jut az azbesztmentesítésre; hogy más forrásokból közvetve költenek-e rá, arra a válasz az, hogy „valószínűleg\".
Feltéve persze, ha születik egyáltalán válasz, lévén a kormányzati kommunikáció még azbesztügyben is bojkottálja lapunkat, nemcsak interjút nem adnak, de a Földművelésügyi Minisztériumot (FM) leszámítva még írásban elküldött kérdéseinkre sem válaszolnak. Fontosabb nekik a dac, a lojalitáson messze túlmutató szervilizmus, mint a lakosság hiteles tájékoztatása egy ennyire égető kérdésben. A Belügyminisztérium sajtóosztálya volt annyira balek, hogy miközben Lázár János még a bojkott ügyében is hazudik, munkatársuk megírja, hogy „dr. Kontrát Károly államtitkár úr nem ad interjút a Magyar Nemzetnek, tekintettel arra, hogy a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó média (!) megsértette a Miniszterelnök személyét\". Vagyis felőlük akár meg is ehetjük az azbesztet.
Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a teljes kormányzati rendszerre rátelepedő kancellária térhódítása miatt az elmúlt egy évben teljesen háttérbe szorult, ha épp nem meg is szűnt a környezetügy valódi képviselete. Nem azért történt ez így, mert az FM-ben nem dolgoznak kiváló szakértők: egyszerűen az iparosítási szándékoknak, a lobbiérdekeknek útjában áll a zöldügy. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek a fontos kérdésnek a képviselete néhány civil szervezetre és a sajtóra marad, ahogy történt ez például az Illatos úti lerakatnak, a nemzeti parkok földvagyonának és a haszonbérleti pályázatoknak vagy éppen a halászatnak az ügyében. Legfőbb döntéshozóink a zöld helyett minden jel szerint a szürkezónát választották.
