Önbecsapás

Ki kell szabadítani az egészségügyet a politika csapdájából: az ágazat 25 éve politikai alkudozások tárgya, és pártérdekek alapján születnek a döntések.

Szabó Anna
2015. 06. 04. 22:01
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az őszinteség ritka pillanat a politikában, és ez ilyen volt. A rendszerváltás óta végre az ágazatért felelős kormánytagtól halljuk az igazságot, amit amúgy is jól ismerünk. Évtizedekig be kellett érnünk egy-egy sebtapasszal, a valós helyzet elsumákolásával és a betartatlan ígéretekkel. Zombor Gábor szavai azért is érnek többet, mert a hiteles politikusok közé tartozik: maga is évekig kórházigazgatóként – vagyis terepen – dolgozott, a szakmán belül is tisztelik.

Ezért van súlya, hogy kimondta: vannak olyan területek, ahol az alapvető erkölcsi kérdések megválaszolása társadalmi és politikai konszenzust igényel. A betegellátásban az alapvetések és az együttműködési kényszer is egyértelmű. Az egészségügyben ma már nincs hová hátrálni: a szakdolgozók háromnegyede bruttó 122 ezer forintot (!) keres, a teljes ágazatban az átlagfizetés bruttó 142 ezer forint, amellyel az unióban az utolsók közé tartozunk. Az egészségügyi infrastrukturális fejlesztésekre égető szükség van, de semmi sem pótolhatja a szakemberhiányt. Épülhet új kórház, de ki fog benne dolgozni? Az elvándorlás miatt háziorvosi praxisok százai is betöltetlenek, ami több százezer lakost érint. A helyzet a rendszerváltás óta egyre kilátástalanabb, hosszú távú stratégiát pedig egyetlen kormány sem tudott felvázolni. Helyette olyan pótcselekvésekre került sor, mint a betegek A és B menüjének bevezetése (annak kellő reklámozása), a kórházi széfek (ma fémhulladék) beszerzése egy vagyonért, kórházi részlegek felújítása, majd bezárása. A szabad demokraták egészségügyi ámokfutása csak tetézte a gondokat (a Hospinvest-botrányoktól a kórházbezárásokig), és az éves költségvetésekben valahogy mindig ez az ágazat szorult az utolsó helyre. Kihasználták, hogy az orvosok és az ápolók nem sztrájkolhatnak, a szakszervezeti érdekképviseletük pedig hosszú évekig gyalázatosan gyenge volt. Ma krónikus a gyógyszer- és orvosi eszközhiány, a kórházakban hegyekben állnak a kifizetetlen számlák, és a kötelezően (!) nyugdíjazott kollégákat jobb híján különleges munkaszerződésekben foglalkoztatják, már ahol lehet. A jövő évi költségvetés talán az első, amelyben olyan mértékű pluszjövedelemre számíthatunk, amelyből érdemben lehetne javítani a helyzeten, mégsem ez történik. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere 15,8 milliárd forint összegű béremelést ígért, miközben idén 67 milliárd forintot költünk stadionfejlesztésre. Kisvárdától (biztos semmi köze sincs a kisvárdai Seszták Miklós fejlesztési miniszter érdekeltségeihez) Szombathelyig. Így még NB III-as csapatok stadionjainak lelátóin is több lehet az üres szék A józan ész diktálja, hogy amíg a mentők napi gondokkal küszködnek, addig hátrébb sorolandó a foci.

Zombor az egészségügyi dolgozók kéréseivel egyetért, és nem tagadja el a siralmas állapotokat, sőt, kiharcolta a kórházak lejárt adósságának rendezését is, ami kiindulásnak biztató. Bár egy kormányciklus alatt nem lehet rendbe hozni az évtizedek alatt kialakult gondokat, de a hosszú távú stratégia (pl. életpályamodell) felvázolása már kilép abból a keretből, amely kötelezően négyéves periódusokban gondolkozik, és ez szintén reményteli.

Mellesleg elég csak Tapolcára gondolni. A helyi kórház 2012-es részleges bezárása után az idén a Fidesz a részleges újranyitással kampányolt – de már késő volt

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.