Michael Moore Oscar-díjas amerikai filmrendező, aki a maga liberális-baloldali szemüvegén át jól-rosszul, de kétségtelenül aktuális és valós tengerentúli problémákat vizsgált alkotásaival, ezúttal a globális ámokfutásban jeleskedő katonai-ipari komplexumot veszi sorra. Az új filmről a témaválasztáson és Moore eddig követett szatirikus stílusának várható továbbvitelén kívül egyelőre nem sokat tudni, kíváncsiságunkkal a szeptemberi torontói filmfesztiválra időzített bemutatóig még várnunk kell. Arra azonban mindenképpen jó a Mit szálljunk meg legközelebb? című film körüli hírverés kezdete, hogy elgondolkodjon az ember a velünk élő Amerika- és globalizációellenesség – pontosabban -kritika – mikéntjéről, mértékadó módjáról és temérdek tévútjáról.
Minden jelenséget, új tapasztalást kísér valamilyen reakció, és ez a hidegháborút megnyert, egyenrangú ellenfél nélkül maradt, sajnos – törvényszerűen? – rossz útra tért Egyesült Államokkal kapcsolatos nézetekre is igaz. A háborús intervenciók végeláthatatlan sora teljes joggal váltotta ki az emberek haragját, távolról sem csak az aktuális ellenség, hanem a szövetségesek, azaz a társadalmi-politikai berendezkedésben, az úgynevezett értékrendszerben osztozók soraiban is. Ha biztonsági kockázatokat is kezel, diktátorokat buktat is meg Amerika globális fellépésével, a sok százezernyi halott és sebesült, a szélsőségesség karjaiba taszítottak révén újabb és újabb, a meglévőnél nagyobb káoszt hagy hátra, most már nyugodtan mondhatjuk, rutinszerűen. Európa számára ez sokáig elfedhető és az atlantizmus politikai-gazdasági emlőin nevelt elitje által el is fedett tény volt, amely jószerivel nem bírt hatással a mindennapi életre és az évtizedek munkájával kivívott polgári jólétre. Mára azonban véget ért a tudatlan szendergés. A kontinensen fájdalmas jó reggelt kívánt a közel-keleti beavatkozások után hagyott káosz menekültek milliói révén.
Magyarország népe, amely a kommunista elnyomatásban, szovjet megszállásban töltött, „szabadeurópás” évtizedek után 25 éve még felszabadítóként tekintett Amerikára, szintén elvesztette illúzióit. Persze nemcsak a legfőbb szövetségesünk háborús politikája, hanem az országot és választott kormányát ért kéretlen, arrogáns és legtöbbször igaztalan washingtoni vádak miatt is. Sokaknak nem tetszik, hogy azt a függetlenséget, melyet az Egyesült Államok 1989–1991-es nagyhatalmi diadala nyomán visszakaptunk, most ugyanők próbálják rövid gyeplőn tartani, ha más irányokba is tájékozódik – nem mellesleg definíciójából fakadóan.
Egy szó mint száz, a mi európai, magyar perspektívánkból is minden okunk megvan arra, hogy ferde szemmel nézzük, amit Amerika művel. Amit azonban nem tehetünk meg, hogy ezzel a „jogosítvánnyal” a kezünkben rálépünk az irracionalitás és a legolcsóbb politikai populizmus útjára, amely még az élő fába is beleköt, ott is keresi és megtalálja a gonoszt, ahol az nem lakozik. Újságíróként tudjuk, hogy a valóság néha unalmasabb, mint szeretnénk, és nem autós üldözés után, sötét mélygarázsokban, névtelen forrásoktól, hanem dokumentumok hosszas böngészésével, sok- évnyi tanulási folyamat révén tudjuk feltárni a tényeket. A légből kapott, úgymond „intuícióban hangsúlyos” összeesküvés-teóriák, a chemtrailek kétes világa azok számára kecsegtető csak, akik rövid távon akarnak nagy nézettséget, esetleg népszerűséget gyűjteni maguknak, ne adj isten saját lustaságuk vagy középszerűségük elől menekülnek.
Moore hat év aprólékos munkájával, sokat olvasva, helyszínekre utazva, emberekkel beszélve hozta össze új filmét. A végeredményt még nem ismerjük, de a módszer bizonyosan követendő.
